Nemes Nagy Ágnes közelében

Életem egyik nagy ajándéka, hogy az 1970-es évek végén Nemes Nagy Ágnes közelében lehettem. Jártam egyetemi műfordító szemináriumára, és írásaimmal följárhattam a lakására. "Növény!" - mondta kitörő örömmel, mikor átnyújtottam a csokrot. "Milyen szép! - De nem kell mindig virágot hozni" - tette hozzá tanáros szigorral. Én persze ebben nem hallgattam rá, és ő minden alkalommal ugyanazzal a lelkesedéssel fogadta a növényt. Tőle tanultam, hogy a vágott virág szárának alját össze kell törni, akkor sokkal tovább megmarad. Olvasta, bírálta kézirataimat, biztatott munkára: versírásra, műfordításra. Süteménnyel várt, kávéztunk, beszélgettünk, és rendszerint befutott Lengyel Balázs is, volt férje, akivel szoros kapcsolata élete végéig fennmaradt - én nem is tudtam, hogy réges-rég elváltak. Emlékezetes, csodálatos délutánokat töltöttünk kettesben, hármasban, később feleségemmel négyesben. Voltunk együtt irodalmi este n, meglátogathattam Szigligeten, eljött az esküvőnkre is - a szoros kapcsolat azonban nem tartott sokáig. Ő Amerikába ment ösztöndíjjal, nekem meg elkezdődött a munkás felnőttkor, tanítás, lakásépítés, megszülettek a gyerekeim - írni alig írtam, és kézirat nélkül nem akartam odaállítani. Szégyelltem, hogy nem tudok megfelelni a belém vetett bizalmának. De nem szakadtam el tőle. Verseit, nagyszerű esszéit, gyerekverseit olvastam, tanítottam, előadásokat tartottam. Behatóan tanulmányoztam a költészetét, és tapasztalataim idővel esszékké kristályosodtak. Ezeket ő már nem olvashatta, s csak remélni tudom, hogy örömét lelné bennük. És azt is remélem, hogy lesznek olvasóim, akik elfogadnak útikalauznak Nemes Nagy Ágnes csodálatos világának bejárásához.