Mentőakciók

Az emberiség megnyerte a csatát a Marson, de minden eddiginél nagyobb veszéllyel néz szembe.

A nyurgák invázióját visszaverték, hajóik elhagyták a Naprendszert. Andrew Grayson a Marson teljesít szolgálatot, bevetésein a bolygón még megbúvó, kisebb-nagyobb nyurgafészkeket számolja fel. A Naprendszeren kívüli helyőrségeken azonban továbbra sem nyugodhatnak meg az egységek, az idegen faj jelenléte állandó a közelükben.

Graysonra és deszantgép-pilóta feleségére, Halley-re egy új küldetés vár. Olyan, amilyenben eddig nem volt részük. Ráadásul mindkettejükre parancsnoki feladatot ruháznak, így már nem csak a saját életükért felelnek. A nyurgák pedig készülnek valamire, és úgy tűnik, hogy ismét sikerül alaposan meglepniük mindenkit.

Grayson hamarosan a káosz és pusztítás kellős közepében találja magát. És ezúttal már nem csak a túlélésért fizetendő súlyos árat kell mérlegelnie, hanem szembe kell néznie a végtelen háború pszichés hatásaival is.

---

Idézet a kötetből

„Felnőtt életem legnagyobb részét háborúzással töltöttem. Amikor még gyerek voltam, a szociális lakóövezetekben nemigen lehetett mást csinálni, mint bajba kerülni, vagy a tévét bámulni. Mivel abban nem voltam elég jó, hogy kimásszam a csávából, az utcákon csatangolás helyett inkább olvastam, és vadul néztem a sorozatokat.
A kedvenceim a háborús sorozatok voltak, amelyek évekig mentek. Ugyanaz az állandó szereplőgárda, akiket közelebb éreztél magadhoz, mint a saját családodat, akik összeszorított szájú altiszteket és tiszteket játszottak, és akik folyamatosan az Ellenséggel csatáztak, minden évadban másikkal. Néhány sorozat, ma már tudom, hiperhazafias maszlag volt, mások viszont nyersebbek, sőt néha akár kritikusak is a háborús gépezettel szemben, de volt egy közös vonásuk: mind győzelemmel végződött. Lehet, hogy elképesztő áron vívták ki azt a győzelmet, rengeteg áldozattal, de soha nem férhetett hozzá kétség, hogy az Ellenséget térdre kényszerítették.
Amint az kiderült, lószar volt az egész.
A valódi háború, na, az piszokul nem ilyen. A valódi háborúban a legtöbbször nem ennyire egyértelmű, hogy ki nyert. Néha összeméritek a fegyvereiteket az Ellenséggel, és mindketten elcsigázva, kimerülve, mentálisan összeverve vonultok vissza a harcból anélkül, hogy a tiszta győzelmet bármelyikőtök is felmutathatná. Nem lesz egy földdarab, egy célkitűzés, amire rá lehetne mutatni, hogy „ez az, amit katonák és tengerészek tízezreinek életét feláldozva kiérdemeltünk”. Néha mindkét oldalnak egyszerűen csak le kell már állnia, mert nem képesek folytatni a harcot – annyira kivéreztették ugyanis a másikat, hogy egyszerűen nincs tovább, de túl sok áldozatot hoztak, hogy elismerjék a vereséget. Így aztán mindkét fél visszavonul a szorítóban a saját sarkába, épp csak annyi időre, hogy összeszedje magát egy következő menetre.”