Orczy Mimi kalandjai - A kámforrá vált párizsi örökös

Báró Orczy Mimi útja ezúttal Londonból Párizsba vezet, de nem a fényes sugárutak, a népszerű színházak vagy a legutolsó francia divat hozza lázba: a fiatal lány két mindenre elszánt bűnöző nyomába ered, és nem is sejti, hogy hamarosan egy újabb kacifántos ügy kulcsszereplője lesz. Valahol Párizsban eltűnik egy értékes műkincs, közben egy ember köddé válik, ezzel együtt pedig felbukkan egy titokzatos figura, aki sok borsot tör még Mimi és a francia rendőrség orra alá. De mitől lesz igazán értékes egy "tojás", milyen viszontagságokkal kell szembenéznie annak, aki automobilon akarja keresztülszelni Franciaországot, és mire számíthat egy lány, aki a 19. század végén dacolni mer minden szabállyal és előírással?

A kámforrá vált párizsi örökös főhősét, a kalandvágyó, talpraesett Mimit valóságos személy inspirálta, aki nem más, mint a világ egyik legolvasottabb magyar származású szerzője, A Vörös Pimpernel írója, Orczy Emma.

"Ruff Orsolya olyan szerző, akinél Szabó Magda óta senki sem vette komolyabban a gyerekirodalmat." (Both Gabi - gyerekirodalmi szakember)

9 éves kortól ajánljuk








Ruff Orsolya – író, műfordító, „akinél Szabó Magda óta senki sem vette komolyabban a gyerekirodalmat”. Legújabb, fiataloknak szó krimije kapcsán beszélgettünk vele.

Hogy találtál rá a méltatlanul elfeledett báró Orczy Emma alakjára, akiről sokan nem is tudják, hogy a mai napig az egyik legmagasabb példányszámban eladott író? Aki nem mellesleg nő, és magyar gyökerekkel bír, A Vörös Pimpernel pedig nem kisebb hősöket inspirált, mint Zorro, vagy Stan Lee karakterei.

Nem fura, hogy van egy magyar származású író, ráadásul a maga korában borzasztóan sikeres szerző, akit mintha itthon nem vagy alig ismerne a szélesebb olvasóközönség? Hiába rendelkezett nemesi felmenőkkel, Orczy Emma egy igazi self-made woman volt, aki a képzeletére és a tehetségére támaszkodva szerzett magának hírnevet, és még ha akkori nézetei közül nem egy ma már eléggé elavultnak is hat, mégis műfajilag sokakat megihletett. Röviden tehát, valahol ez a kettősség, ez az ellentmondás izgatott, miután viszont rátaláltam az alakjára, nagy kérdés volt, hol lehet ezen az életúton fogást találni, hogyan lehet úgy írni róla, hogy a fiatalabb olvasókat is érdekelje. Ennek aztán az lett a vége, hogy nem róla írtam, hanem vele – pontosabban egy olyan lányszereplő kalandjairól szól az első könyv és a folytatás is, akinek alakját nagyban inspirálta Orczy Emma – egyfajta irodalmi alterego, aki egyik kalandból a másikba sodródik.

Orczy Mimi melyik tulajdonságát irigyled kicsit?

A vakmerőségét mindenképpen, még akkor is, ha néha bajba sodorja. De szeretem, hogy kíváncsi – ezt viszont nem irigylem tőle, mivel én is eléggé az vagyok. Íróként is szeretem az újat, szeretek a járatlanra tévedni, ezért a folytatásban is próbáltam egy kicsit máshová helyezni a hangsúlyokat.

A krimi reneszánszát éli. Miben nehezebb és miben könnyebb a gyerekeknek írni ilyen történeteket?

A fiatalabb olvasók ugyanúgy szeretik a tekervényes történeteket, mint a felnőttek, ennél a korosztálynál viszont kérdés, hogy meddig mehetünk, mit mutathatunk meg nekik. Mivel olvasóként, és filmek, sorozatok nézőjeként én sem szeretem különösebben a véres, erőszakos történeteket, ezért szerzőként sem kellett ezen a téren nagy önmegtartóztatást gyakorolnom. Azt viszont látom, hogy a külföldi gyerekirodalomban a fiatalabb olvasóknak szóló krimiknél sokkal merészebbek a szerzők és a kiadók, így nem ritka, hogy a szereplők kimondottan véres bűnügyekben nyomoznak. Az Orczy Mimi folytatásában például van egy erőszakos bűneset, és szerzőként komoly dilemmát okozott, hogy bekerüljön-e. Végül a cselekmény része lett, mert nem öncélú, és a történet szempontjából fontosnak éreztem, hogy a szereplők és az olvasók is érezzék: ebben a kalandban igazán nagy a tét.

Az első részben Londonban erednek hőseink egy elrabolt gyémánt nyomába, most viszont Párizs a helyszín. Milyen nagy rácsodálkozásaid voltak az anyaggyűjtés során a korabeli Franciaországgal kapcsolatban?

Az egyik legbizarrabb felfedezés számomra ezúttal az volt, hogy abban az időben a Notre-Dame mögött egy olyan halottasház működött, ahová bárki bemehetett: ma már egészen elképzelhetetlen a vízbe fúlt áldozatok nyilvános azonosítása, de ami mai szemmel ugyanennyire meghökkentő, hogy annak idején a morgue népszerű turistacélponttá vált. Zola például azt írta róla az egyik regényében, hogy igazi látványosság, „amelyet mindenkinek az erszénye elbír, mert a gazdag és szegény járókelők ingyen megnézhetik”. A felkészülés, a kutatás amúgy mindig nagyon izgalmas időszak, amit befejezni nem is lehet, legfeljebb abbahagyni. A 19. század végéről szerencsére rengeteg cikk, könyv, tanulmány elérhető, nem utolsósorban pedig vizuálisan is pazar volt ennek a kornak a lenyomata, hiszen nagyon sok festmény és elég sok fotó is készült már. Társadalmi, kulturális és technológiai értelemben is mozgalmas ez az időszak; utóbbira jó példa az automobilok megjelenése, amelyek igazi szenzációszámba mentek még akkor. Nagyjából semmiben sem hasonlítottak a mostani autókra, de ettől függetlenül lenyűgöző darabok még mindig – szerencsésnek tartom magam, hogy a saját szememmel is láthattam egyet, és természetes volt, hogy az automobil fontos szerephez jut majd a regényben is…

Líra Könyvklub cikk