Non nobis Domine

AZ ANJOUK-SOROZAT ELŐZMÉNYE
ILLUSZTRÁLT, KÉTKÖTETES DÍSZKIADÁS DÍSZDOBOZBAN,
VÁRAI ARTÚR GRAFIKÁIVAL.

1292. Bátor Vilmos keresztes lovag huszonhárom év után hazatér a Szentföldről a Magyar Királyságba, hogy szárnyai alá vegye unokaöccsét, akiben a megszégyenült Templomos Lovagrend új reményét látja. Ám hiába igyekszik az általa helyesnek vélt útra terelni növendékét, Attila túlságosan is vágyik a szabad életre: titkos éjszakai párbajt vív, útonállókkal harcol, súlyos sebet kap, majd tiltott szerelembe esik egy fogadós lányával. Amikor pedig III. András halála után véres trónharcok veszik kezdetüket, csakhamar a fiatal, feltörekvő nápolyi királyjelölt, Anjou Károly környezetében találja magát.

A Non nobis Domine a lovaggá nevelkedő Attila szemén keresztül mutatja be a XIII. és XIV. század fordulójának háborúit, az Árpád-ház kihalását követő kegyetlen éveket, egy új uralkodói dinasztia felemelkedését és a Templomos Lovagrend bukását. Bíró Szabolcs első történelmi regényét olvasva kibontakozik előttünk a magyar középkor sáros, véres, mégis levendulaillatú világa.


Idézet

"Nem harsant kürtszó, nem döndült dob. A magaslaton álló nehézlovasság mintha jelzés nélkül indult volna meg, hogy elsöpörje Anjou Károlyt, és mindent, amit csak az uralkodó megtestesített. A völgyben felsorakozott sereg egyszeriben azon kapta magát, hogy meredten bámulja a domboldalról lezúduló páncélos lovasokat, akik alatt úgy remegett a föld, hogy azt talán még Kassán is érezni lehetett.
- Készüljetek! - hangzott a parancsszó minden oldalról, mire a gyalogság az élre állt, és több rétegű sorfalat alkotott.
- Élő várfal! - kiáltotta László a jól ismert jelszót, a liliomos lovag százötven lándzsása pedig éppoly gyorsan és hiba nélkül foglalta el helyét a király előtti sorokban, éppen a derékhad kellős közepén, ahogy azt már számtalanszor gyakorolhatták. Féltérdre ereszkedtek, lándzsáik kisebb tüskével felszerelt végét a földbe szúrták, a fegyver hegyét pedig úgy tartották el maguktól, hogy az majd lehetőleg az odafentről leözönlő lovak szügyébe, nyakába fúródjon.
Károly görcsösen markolta kopjáját, készen arra a pillanatra, amikor majd a feléjük tartó borzalom áttöri a gyalogság vonalait, és neki ugyanúgy kell majd küzdenie az életben maradásért, mint bármelyik emberének. Lovagjai körében nem érzett félelmet, csak jéghideg zsibbadást a gyomrában.
Csák Máté nehézlovassága jött, megállíthatatlanul jött lefelé a domboldalon, de csak nem akart szétszóródni: szoros ék alakzatban, roppant nyílvesszőként dübörögtek egyenest a királyi zászló felé, mint akik nem is törődnek semmi és senki mással, csak a középütt álló seregtesttel, mely az uralkodó köré összpontosult.
- Isten, segíts! - hördült fel Frank Tamás, és már Károly is jól látta, mire készülnek a szembejövők. Strucctollas sisakja takarásában hamuszürkévé vált az arca, de a hangja egy cseppet sem remegett, amikor megszólalt:
- Tarts ki, Tamás! - Majd címeres pajzsát maga elé emelve artikulálatlan üvöltésben tört ki, és csatakiáltását vele visszhangozta minden fegyverese.
A kapitányok zászlójelére a szárnyakról még több lándzsás gyalogos igyekezett a centrum védelmére, de mire odaérhettek volna, már késő volt: a nehézlovasok félelmetes tömege fülsiketítő robajjal csapódott az első sorba, majd a másodikba, a harmadikba és a negyedikbe is. Vasseprő módjára törtek utat maguknak Károly védvonalain keresztül. Csatalovak fájdalmas nyerítése szállt az égbe, ahogy a gyalogság igyekezett megállítani a támadást, és a fegyverek hegye belefúródott a hátasok húsába, majd a lándzsák szálfa módjára törtek ketté az irdatlan tömeg alatt.
A lovasroham jelentősen lassult, de nem akadt fenn sehol: folytatta útját a parancsba adott cél felé. Károly fegyverhordozója és lovagjai még szorosabb gyűrűbe vonták a királyt, és üvöltve döftek előre kopjáikkal, majd újból és megint, pajzsukkal pedig alig győzték hárítani a pokoli erejű csapásokat.
A szárnyak ekkor már mindkét oldalról megindultak, hogy gyilkos körbe zárják a tartományúri nehézlovasságot.
A pontos, rendezett alakzatok hamar felbomlottak, és a dombtetőről csak egy óriási, kusza, tolongó tömeget lehetett látni, mely homogén masszává olvad a vérmező kellős közepén.
Balassa Demeter egészen elszörnyedt a látványtól. Nem egy csatában részt vett már, gyakran egészen kétségbeesett küzdelmeket is volt alkalma közelről látni, de ilyen káosz addig még sehol sem tárult a szeme elé.
- Támadás! - adta ki a parancsot kissé megkésve, amikor végre magához tért kábulatából. - Rohamra mindenki!
A férfi kiáltására a dombot uraló sereg - könnyűlovasok, illetve több mint kétezer főt számláló nehéz- és könnyűvértezetű gyalogság - teljes létszámban megindult, hogy egy második rohammal a lehető leggyorsabban eldöntse a csata kimenetelét.

***

- Jönnek! - bődült el Vilmos, aki szorosan a johanniták mellett, Hektor fia Csépán lovasaival karöltve irtotta az ellent, és már tisztán látta az Abák célját. – Mind a királyra törnek!
Az öreg magasba emelte ősei kardját, megugratta új csataménjét, Sárkányt, ennél több pedig nem is kellett: egy kisebb tömegre való harcos követte lobogó fekete köpenyét, hogy az ősz lovag oldalán harcolhasson az uralkodóért.
Attila, aki egyike volt a közvetlenül Károlyt védelmezőknek, még látta, ahogy a nagybátyja egy csapat katonával ráront a frissen érkezőkre, de aztán az öreg lova elbukott, a liliomos lovag pedig szem elől tévesztette a férfit.
– Már nem kell sokáig küzdenünk! – hallotta a király hangját. – Már nem tart sokáig!
Hirtelen egy óriási termetű férfi tűnt fel előtte, akin ütött-kopott, csupa rozsda fazéksisak éktelenkedett. Attila nem tétovázott: baljával meglengette harci szekercéjét, és mélyen a rozsdás óriás vállába vágta a fegyvert. A férfi túlvilági szörnyeteg módjára hörgött sisakja alatt, elejtette buzogányát, a liliomos lovag pedig előredöfött jobbjában tartott kardjával, hogy alig félujjnyival az ósdi sisak alatt keresztülfúrja az idegen torkát. Nem is sejtette, ki volt az, akivel ilyen könnyedén végzett…
– Nem bírjuk már sokáig! – ordította Károlynak. – Mind meghalunk, ha…
– Kitartás! – vicsorgott az uralkodó, és nem törődve három sebből vérző karja fájdalmával, lesújtott a lándzsájával, ismét kioltva egy életet. – Mindjárt! Mindjárt! Csak még egy kicsit tartsatok ki!
Ebben a pillanatban Csák nembeli Györke felhasított mellkassal zuhant le lováról, és nem mozdult többé.
A királyi zászlótartó meghalt, az Anjouk lobogója a porba hullt.”