Bővebb ismertető
,,Apu mindig azt mondta, hogy amit ő el akar mondani magáról, azt megírta a dalaiban, ő egy nyitott könyv, csak tudni kell olvasni a sorok között. Aztán mégis tollat ragadott - illetve billentyűzetet. Így írta: ,,Talán azt éreztem, hogy mielőtt beadom a kulcsot, kiadom az ajtó mögött rejlő tartalmat." És olyan dolgokról is elkezdett mesélni, amiket mégsem, vagy csak kevéssé mondott el a dalokban korábban. És írt, és írt... Olyan egyenesen és őszintén, ahogy mindig is élte az életét. Megalkuvás és kompromisszumok nélkül. Bizony, mert ő még önmagával sem kötött kompromisszumot a könnyű út érdekében. A nehezebb, de egyenes utat választotta. Mindig, minden körülmények között. És aki olvasta vagy olvasni fogja, már tényleg nagyon sokat tud Fenyő Miklósról, a művészről, az álmodozóról, a kételkedőről, a vagányról, a férfiról. Olvassátok őt továbbra is, értsétek meg őt, mert érdemes. Itt teszek ígéretet arra, hogy amit ő leírt még, az el fog jutni hozzátok." - Fenyő Dió
Szóval, 2024. március 12-e van. A 77-ik születésnapom, amihez egy médiaesemény kapcsolódik, és amelyet a Fészek Klubba szerveztek az esemény kiagyalói. Egyéb aktualitása is volt, mert a dátumhoz már-már lopakodó ,,Most vagy soha" szlogenű Hungária koncert időpontja rohamosan közeledett. Így hát nem csoda, hogy az együttes meglévő tagjai is érintettként hivatalosak voltak az alkalmi ünneplésre. Különben is, a Rock and Roll Partyval kezdődött, minden képzeletet felülmúló, 1979-es Hungi-korszak 45-ik létfordulóját is meg lehetett ünnepelni. Minden csoda három napig tart. Maximum. Kívülről fújjuk a mondást. Ha már vállaltuk, odamegyünk. 2024-et firkálunk. Ez itt már nem 1995, Népstadion. Hátha ma már éppen ettől lesz telt házunk. Ha-ha-ha... Van egy olyan mondás, hogy akinek a halálhírét keltik, az sokáig él. Hát... nem tudom, hogy ennek a szólásnak van-e valami alapja, mindenesetre a tartalma relatív. Mindenki maga tudja, hogy neki mennyi a sok. Már amíg él... Hát így léptem ki a kapun az utcára az ominózus napon, mikor a ,,Fészkes fene" bulira indultam születésnapot ünnepelni. Fekete zászlók lengedeztek a házfalon a Duna-parti szélben. A duma-parti viszont egész vidámra sikerült. De tényleg...
Érdekes, hogy az ember megszületik. Valahova... És? Hova? És előtte? Hol volt? Mert, hogy valahol volt, az biztos.
Szóval ez az ember megszületett, vagy inkább megérkezett. Oda, ahova szánták, oda, ahol valami dolga van. Elfogadjuk ezt így? Kiindulhatunk ebből? Hisszük ezt?
Mondjuk, hogy hiszünk benne. Mi mást tehetnénk...?
Mindenesetre megszülettem. 1947. március havának 12. napján.
Ami azt illeti, hó az volt. Anyám azt mesélte, hogy nagyon hideg volt, és az egész város bokáig hóban. Több, mint tizenórát vajúdott velem. Nehéz szülés... Mit mondjak, aki az ittlétem során valaha velem egyezkedni próbált, mindenki azt mondta, "hát...nehéz szülés..."
A nevem Fenyő Miklós lett.
Szüleimmel bemutatkoztunk egymásnak. Apám Fenyő Elemér, egész életében Miklós, anyám Gonda Alice, egész életében Lici. Az én nevem? Miki. Tetszett-e nekem? Eleinte nem.
Az óvodában "fenyőfának" csúfoltak. Úgy emlékszem, kicsit zavart, de nem tudtam mit tenni. Akinek ennyire képes neve van, az képtelen...
Mindegy, ez van, ezt kell szeretni. Ezért, vagy nem ezért, megszerettem.
Művész vagyok. Ugye, nem nagyképű, beképzelt duma? Így gondolom, így szólítanak meg az emberek, így érzem nagyjából ötven év munkája alapján. Szeretem a nevemet. Mintha felvett művésznév lenne. De nem az. Az enyém.
Köszönet érte.
Szóval. Mi a dolgom? Meg kell tudni. Ez kötelesség. Mondhatom, hogy hívatás...? Hiszen valamiért ide hívtak... Ide tett a gólya. Nem is egyszer...
Másodszor Amerikából jöttem. Egy ideig úgy tűnt, ott is otthon vagyok, de kiderült, nem. Ott a zeném van otthon.
Sebaj, én majd elhozom. Haza.
A tanáraim azt mondták: túl élénk a fantáziája a gyereknek. New Yorkban is, Pesten is. Soha nem vettem zokon. Ők talán nem értették, amit én már igen.
A Szent István parkban érdekes lettem. A haverok a házibulin sorban álltak egy zongora szólóért.
Aztán lett egy zenekarom. Ami a Luxin kifért, az mind műsoron volt. Sokkal jobban, mint ahogy mások. Angolul!
És végre a Hungária... Ekkor leesett... Ezt akartam. Igen. Ez a dolgom. Ezért hívattam ide. Ez minden álmom otthona. Attól kezdve, csapatban, vagy magamban, ennek éltem... Magyarul.
Hát, ezt csináltam. Ezt tettem. Ebben hiszek. Meg a szabadságban. Szabad?
A két gyermekem, Dáci és Dió ezt tudják. Az unokám, Mikulás is. Remélem... És, ha csak ennyit tudnak, már nem jöttem hiába.
Aztán oda megyek majd, ahova szántak. Ha jól tettem a dolgom, akkor jó helyre...
Jó időben, a jó helyen...
Fenyő Miklós