A későn jövő ember - Várunk haza, édes Uram!

"Gondolatok egy kötet elé", adtam címéül e néhány mondatos ajánlásnak, mert nem tudom igazán, hogy történészként tudok-e bármit írni egy olyan könyv ajánlójául, amely történelemről szól ugyan, de mégis az emberről. Pontosabban azokról az emberekről, akik e könyv lapjain jelennek meg, és azokról, akik holtuk után most a betűk jóvoltából elevenednek meg. Megelevenednek, mert e könyv szereplőinek döntő többsége már a túlvilágról figyeli mindazt, ami itt, nálunk, velünk történik. Szinte kivétel nélkül olyanok jelennek meg a kötet lapjain, akik megélték és átélték a második világháború éveit - katonaként, csendőrként, polgári személyként. Orvosok, művészek, kétkezi munkások, bejárónők, és a sor még hosszan folytatható lenne. No meg természetesen a győztes Vörös Hadsereg katonái, akik a szereplők mindennapjainak szinte állandó résztvevői. Mind Szegeden, Budapesten, mind Foksányiban és a különböző hadifogolytáborokban. A szereplők fennmaradt naplójegyzeteik és leveleik nyomán megelevenednek, s képet adnak mindarról, ami az 1944 és 1951 közötti Magyarországon sok százezer embert érintett. Ma sem tudjuk pontosan - és valószínűleg ugyanezt írhatják majd kései utódaink is, vajon hány százezer embert szenvedett hadifogságot Magyarország polgárai közül, hányat ítéltek javító-nevelő munkára a szovjet "igazságszolgáltatás" bírái, és a "csak egy kis munkára" - "málenykij robot"-ra - elhurcoltak közül hány tízezrek nem látták viszont soha többé szülőföldjüket, a magyar hazát.-Szakály Sándor