Megmenteni bárkit

Puskás Panni első regényének három nő a főszereplője. Ők beszélnek hozzánk, és talán egymáshoz is. A fiatal lány egy budapesti multinál dolgozik, és szabad idejében a forradalom lehetőségeit tervezi. Egy másik hősnő Magyarországról költözött Szicíliába, gyönyörű környezetben él a szerelmével, a végtelennek tűnő tenger azonban nemcsak csodálatos, hanem iszonyatos is: a menekültek hajói a part mellett vesztegelnek. A regény harmadik hősnője visszatekint életére, lányának írt leveleiben egészen kamaszkorától követhetjük végig, mi történt vele, hogyan élt egy másik életet. A regény hősei - átutazók és menekülők - a boldogulásért küzdenek. Van, aki a határokat keresi, és van, aki az otthon lehetőségét. Vajon ugyanott? Van, aki mindenáron hinni akar, és van, aki csupáncsak látni.

A sikeres első kötet (A rezervátum visszafoglalása) elbeszélései után Puskás Panni ezúttal egy örvénylő regény szerkezetében valósította meg, hogy különböző személyek különböző nyelveken mondják el, mi történik bennük és körülöttük: családokkal és nemzedékekkel, ismerősökkel és idegenekkel a zárt városban és a nyílt tengeren.

Részlet

LEVÉL GRÉTÁNAK 1.

Kedves Gréta!

Azért írom ezt a levelet, mert segíteni szeretnék neked, és mert szeretném, ha tudnád, hogy van kiút a legmélyebb sötétségből is, ha igazán hiszünk benne. Egy barátom tanácsolta, hogy írjam le neked a történetemet, hogy megértsd, Isten útjai milyen kifürkészhetetlenek.

Tudnod kell, hogy ezt az egészet én nem akartam. Vagyis nem így akartam. Ami velünk történt, a körülmények összjátéka és pár rossz döntés miatt lett úgy, ahogy, valamint tisztességtelen emberek miatt, akik nem vállalták a felelősséget saját tetteikért. De a történet nem itt kezdődik, hanem ott, hogy szerelmes voltam apádba, ezért a Röltexben vásároltam tíz darab ziherejsztűt, a közértben meg egy flakon hipót. Talán nem tűnik egyértelműnek a két dolog közti összefüggés, de volt egy tervem. A hipót és a biztosítótűket egy ideig csak a szekrényem mélyén rejtegettem, hátha mégsem lesz rájuk szükség. Apád akkoriban észre sem vett engem. Egy gimnáziumba jártunk, és a tanárok azt mondták róla, hogy ha a negyedik évfolyamot el is végzi, biztosan nem tud majd leérettségizni. Én harmadikos voltam, és kitűnő tanuló. Arra gondoltam, talán segíthetnék neki felkészülni, de nem mertem tőle megkérdeni, hogy szeretné-e.

Szokatlan jelenség volt, kétoldalt kopaszra borotválta a fejét, bakancsot hordott fehér fűzővel és horogkeresztes pólót. Látszott, hogy tesz a világra. Hogy nem érdekli, mit gondolnak róla mások. És azt is láttam, hogy irtóznak tőle a gimiben a tanárok és a diákok, hogy sokan nem mernek még a közelébe se menni. Én nem féltem tőle, sőt, kedvenc könyveim szereplőire emlékeztetett. Ő volt Hamlet, Trepljov, Sztavrogin és Julien Sorel. Tudtam, hogy mellette én is különleges lehetnék, úgyhogy egy nap követni kezdtem suli után. Pár méterrel mögötte mentem, amikor buszra szállt, én is felszálltam, amikor leszállt, én is leszálltam. A Golgota téren ültek a fűben, ő és a barátai, kannás bort ittak, énekeltek. Számokat az anarchiáról, Anna Frank megerőszakolásáról, Erdős Péterről, akinek a dal szerint a kurva anyját. Egy padon ülve jegyzeteltem a szövegeket. Aztán ők felálltak, elindultak a Fekete Lyukba. Hallottam már róla korábban, csupa rosszat, úgyhogy nagyon érdekelt, milyen lehet, de nem mertem utánuk menni. Hazabuszoztam inkább, és megtanultam a füzetembe jegyzetelt számok szövegét, utána gyakoroltam kicsit a csellón, és vacsorát készítettem. Anyuék akkoriban mindennap sokáig dolgoztak, örültek, ha főtt étellel vártam őket otthon.

Attól a naptól fogva én is mindig ott voltam a téren. Ültem a padon és jegyzeteltem, de már nemcsak a dalszövegeket, hanem azt is, miről beszélgetnek a punkok, milyen szavakat használnak, mit isznak. Hogy mit mondanak a rendőröknek, akik óránként igazoltatják őket. Egy idő után többet tudtam róluk, mint ők egymásról, ami nem volt nagy csoda, mert ők egyáltalán nem figyeltek egymásra. De amikor bátorságot gyűjtöttem, és úgy döntöttem, megpróbálok a közelükbe merészkedni, kiderült, hogy apádnak barátnője van, ami mindent összezavart. Egy lila hajú punk csaj volt, aki gyors és határozott léptekkel közeledett, átkarolta apádat, és megcsókolta. Csak lazán. Görcs nélkül, rákészülés nélkül, padon jegyzetelés nélkül. Akkor le kellett volna vonnom a megfelelő konzekvenciát, tudnom kellett volna, hogy az én utam valami egészen más, de bizonyítani akartam. Hazamentem, sírdogáltam az ágyon pár órát, és végül úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell.

Ha jobban belegondolok, kedvem ellen való volt már a szabadságharcom is. Mikor aznap éjjel elővettem a hipót, a ziherejsztűket és az ollót, amikor gondosan rongyosra vagdostam a kedvenc farmeremet, amire mindaddig nagyon vigyáztam, amikor összegyűrtem, összekötöztem és hipót öntöttem rá, akkor az életemet, a jövőmet gyűrtem össze és szabdaltam szét. És nem voltam önmagam akkor sem, amikor egy ecsetet a hipóba mártogatva a sötétkék pólómra ráírtam, hogy „Egy kis erőszakos szerelem, mielőtt végleg érted jönnek, Anna Frank! Szeretkezz velem, Anna Frank! Sikíts te állat, Anna Frank!” Undorítónak találtam ezt a szöveget, de persze jóval érdekesebbnek, mint az addigi életemet. Már akkoriban is nagy, jelentős dolgokra vágytam, csak még nem tudtam pontosan, hogy mikre.

Emlékszem, hogy aznap, a felszabadulásom napján a szüleimmel reggeliztem, arra is emlékszem, hogy a továbbtanulásomról beszélgettünk. Elmondtam, hogy bölcsészkarra szeretnék menni, ők pedig azt mondták, ugyan el tudnának nekem képzelni biztosabb állást is, de támogatni fognak bárhogyan is döntök. Ez a reggeli később nagyon sokszor eszembe jutott. Mikor elindultak dolgozni, felvettem a hipós gatyát, az Anna Frank-os pólót, a tűzhelyen felforrósítottam egy nagyobb ziherejsztűt, a tükör elé sétáltam, és egy határozott mozdulattal átszúrtam vele a fülem. Fájt és vérzett, de tudtam, hogy ezt kell tennem, és aztán sokáig úgy gondoltam, hogy jól tettem. Bementem az iskolába, ahol mindenki úgy nézett rám, mint egy őrültre, de senki nem szólt semmit. A földrajztanár sem, de nem tudta rólam levenni a szemét egész órán. Eleinte egy kicsit zavarban voltam, de aztán elkezdett tetszeni ez a helyzet. Nem leszek kispolgár, ahogy ti, a szüleitek vagy a szüleim, gondoltam, ahogy szünetben a folyosón sétáltam. Nem is sétáltam, inkább vonultam, meneteltem egy új, szabadabb világ, és persze apádék osztályterme felé, és megtörtént a csoda, mert észrevett, elolvasta a pólómon a szöveget, és elégedetten mosolygott rám. Nem voltam többé láthatatlan. Ám hogy milyen árat fizet az, aki kiáll a sorból, és más akar lenni, mint a többiek, csak később tudtam meg.