Hátsószínpad - Színházi kisemberek, igaz történetek [raktárvásár]

Elég pár ajánló szó a barátoktól, egy jó cikk, és már le is foglaltuk a színházjegyet. Eljön az előadás estéje, kicsit kiöltözünk, nézőtér, teltház. Felmegy a függöny, előtűnik a gondosan megkomponált színpadkép. De mi zajlik eközben a hátsó függöny mögött? Gondolkodtunk már azon, hogy a nagy nevek árnyékában hogyan éli meg ezeket az estéket egy statiszta, egy stúdiós vagy egy táncos? Hogy ők mire vágynak, milyen gondjaik, álmaik, gyarlóságaik vannak? Vajon hány olyan pillanatot, drámát élnek meg a színfalak mögött, amik önmagukban is önálló előadást érdemelnének?
Ez a könyv a színházi kisemberek nagykönyve. A róluk szóló, lazán kapcsolódó történetek humorral, emberi konfliktusokon és drámákon keresztül rajzolják meg egy évad és egy társulat kontúrjait. Szokások, szabályok és tradíciók, amik a kis fogaskerekek forgását színházi előadássá rendezik. Titkok és érzelmek, de nem a rivaldafényben, hanem a hátsószínpadon.

Aczél Gergő úgy mesél erről a varázslatos világról, hogy olvasás közben senki sem érzi magát betolakodónak. Kérjük, kapcsolja ki mobiltelefonját, helyezkedjen el kényelmesen, és legyen tagja ön is a társulatnak.


"Szellemes, érzékeny novellák, és a különleges, bennfentes látószög révén izgalmas betekintést nyújtanak a kulisszák világába. A történetek túllépnek az adott szituáción, mindig van mögöttük egy általános megállapítás, egyfajta költői igazság. Ajánlom minden szakmabélinek, hisz magunkról, a saját világunkról olvashatnak, mely világ nem csak a színpadon hű leképezése a valóságnak, de a takarásban is teljes példázata a “civil” életnek. Ajánlom ugyanakkor mindazoknak, akik a színház világát nézőként szeretve kívánnak túl látni a fényekkel teli illúzión, és megtudni olyan titkokat, melyeket csak a hátsószínpad falai ismernek.”

Juronics Tamás
művészeti vezető, koreográfus, rendező


“Nem szeretem a meglepetéseket. A rácsodálkozásokat, a felismeréseket jobban tudom kezelni. Aczél Gergővel évek óta kollégák vagyunk, mindig is sokszínű tehetségnek tartottam, aki remekül énekel, nagyszerű táncos, de, hogy szórakoztatóan és lebilincselően tud írni is, az valóban meglepett! Az ilyen meglepetéseket szeretem! Ahogyan szerettem most megjelenő első művét is, és jó érzéssel tölt el, hogy az elsők között szurkolhatok neki."

Szulák Andrea
színésznő, énekes, műsorvezető


“Ezek azok a történetek, amiket mi színészek évek múlva egy osztálytalálkozón, egy egyébként unalmas szakmai eseményen vagy akár két szinkron között a büfében, hangos nevetések vagy éppen szégyenkezések közepette elevenítünk fel. A háttérben történő, titkos események. Szigorúan egymás közt. Megható pillanatok, kínos helyzetek, kellemetlen találkozások, színpadi bakik, ciki kollégák, és a többi. És ezek azok a történetek, amik a közönséget bár a legjobban érdeklik, sosem jut el hozzájuk, mert csak a bennfenteseké! Gergőnek és nyers őszinteségének hála, most végre minden olvasó igen mélyen be lesz avatva!”

Oroszlán Szonja
színésznő, énekes


A színházi kisemberek nagykönyve! Filozófiai és emberi szempontból nézve is nagyon fontos téma, szívszorító, keserédes, részletgazdag lélek könyv. Megható, olvasmányos, titkokról és színházról jól mesélő. Letehetetlen!

Bodor Johanna
táncművész, koreográfus, színházi alkotó


Részlet a könyvből:

Hátsószínpad

A dühös oroszlán akkora pofont kevert le a hercegnőnek, hogy ilyet még Thália templomában is ritkán látni. Döbbenten állunk, igazi színházi pillanat, úgy tűnik, vér fog serkenni a bőre alól. A színpad sokat megélt deszkái is csodálkozva figyelik az eseményeket, és kíváncsian várják a folytatást. Hogy milyen lesz a dramaturgia, merre kanyarog majd a cselekmény. Vajon megértjük-e majd, mi vezetett idáig, hogy ez a kedves pár, akik az első felvonásban még szerelmesen bújtak össze a sivatagi pálmafákat imitáló furnérok alatt, most mitől váltak sértett és haragos időzített bombává. Helyesebben csak az oroszlán. A hercegnő nem mozdul, szégyentől is vörös arcán meglátszanak az ujjak körvonalai. Az oroszlán bősz haragjának hullámait meglovagolva tűnik el a sivatag aranysárga dombjai mögött, és rettenetes bosszút esküszik. Szerepel a jelenetben egy félszemű tevehajcsár is, aki – velünk ellentétben – pontosan tudja a bili kiborulásának okát, és most kissé távolabbról riadtan figyeli az eseményeket. Magányosan áll egy barlang bejáratánál, ahová épp az oroszlánok szoktak behúzódni az eső elől, de ezúttal érzik, hogy ez nem lenne helyénvaló. A tevehajcsár tanácstalan. Harag, félelem, büszkeség és szégyen kavarog benne. „Miért mondta el? Nem ez volt a terv” – gondolja magában, és egy pillanatra újra elönti az a mámor, amit negyedórája érzett egy másik „jelenetben”. Hogy rettenetesen kívánták egymást, vagy csak unatkoztak, ki tudja? De a két szereplő nem túl magasra tett erkölcsi mércéje nem gátolta meg őket abban, hogy bár a hercegnőt ki nem mondott esküje az oroszlánhoz kötötte, mégis a tevehajcsár karjaiban találja meg a kínzó vágy ellenszerét. Sokszor érezte ezt a vágyat, sokkal többször, mint amennyi megnyugvást az oroszlán adni tudott volna. Viszont irgalmatlan jó segge volt, ezért a tevehajcsárt még az sem tántorította el, hogy már évek óta együtt dolgozott az oroszlánnal. Minderről mi semmit sem tudunk, csak zavartan álldogálunk, és próbáljuk kitalálni, hogy ez mi volt. Bár a pontos történetet még homály fedi, a kidekorált arcú hercegnő, a sértett oroszlán és a zavartan álldogáló tevehajcsár közt háromszögben áramló energiák adnak egyfajta sejtést erre vonatkozóan. De mielőtt továbbgondolhatnánk a dolgot, megjelenik az ügyelő, és jelzi, hogy mindjárt kezdünk. Mindez a hátsó színpadon történik, a szünetben.
Optimális esetben egy színpadhoz tartozik oldalszínpad (akár kettő is) és hátsó színpad is. A változásokhoz ez elengedhetetlen, mert két különböző jelenet között néha másodpercek alatt kell eltüntetni a színpadról egy komplett őserdőt, és helyette felépíteni egy sivatagi erődöt. Ezt úgy lehet a legegyszerűbben kivitelezni, ha, mondjuk, leeresztenek a színpad elején egy fóliát, ami előtt néhány szereplő egy pár soros átkötő jelenettel leköti a nézők figyelmét, miközben hátul az egyik oldalra kitolják a teljes díszletet, a másik oldalról pedig betolnak egy másikat. A lelemény, a kényszer és az egyéb technikai lehetőségek még sok-sok alternatívát tudnak szülni. Vetítés, süllyedő, forgó, festett hátterek és mindezek kombinációi gazdag tárházát jelenthetik az „átállásoknak”. Nálunk főleg ezekkel lehet kombinálni, mert oldalszínpadunk nincs, hátsó színpadunk is csak alig. Itt nem férnek el a díszletek, csak részletekben, összenyomorítva úgy, hogy többnyire egymás hegyén-hátán állnak a hintók, falak, tornyok, fák, gombák, lépcsők, oszlopok, rácsok, biciklik, telefonfülkék, űrhajók, vagy bármi, amit csak el lehet képzelni. Ebben az inspiráló környezetben csattant el ez a bizonyos pofon, és még annyi időnk sem maradt, hogy kettőt pislogjunk, már mehetünk is a színpadra. Mi Dömével mint rangidős hiénák, egy magányos sziklán üldögélve kezdjük a jelenetet, és onnan nézzük, ahogy a vérszomjas oroszlánok rávetik magukat a tevehajcsárra. Mindenki aggódik, mert egyikük különösen nagy átéléssel játssza el a szerepét. Elvileg a tevehajcsárnak túl kéne élnie a támadást, de ebben a pillanatban ez nem tűnik garantáltnak. Néhány oroszlán mintha még védelmébe is venné a megtámadottat, ami szerintem kelthet némi zavart a nézőkben. A jelenet mindenesetre erős, dinamikus, nincs híján az érzelmeknek. A megtépázott tevehajcsár végül kimenekül a színpadról, és kezdetét veszi a nagyvadak büszke győzelmi tánca, ami amúgy is sikerszám, de ezen a napon valami olyan pluszt kaphatnak a nézők, ami még a hardcore rajongókat is meglepi. Bármennyire is naprakészek a színházban történtek kapcsán, bármilyen tájékozottak, egyelőre nem tudják mihez kötni azt a hatványozott energiaszintet, ami a színpadon generálódik. Az egyik oroszlán különösen nagy átéléssel fogalmazza meg a mozdulatait, teli fájdalommal, haraggal, mintha az egész világ ellen harcolna. Ez átragad a többiekre is, még a hiénák is jobban figyelnek, az egész színpad ezer fokra hevül, a nézők őrjöngenek, érzik, hogy ma valami különleges születik, hogy együtt hozzák létre, mert az ő energiáik is kellenek hozzá. Mert ez egy kölcsönhatás, ami nélkül egyetlen nagy színpadi mű sem születhetne. Igen… No meg az is kell hozzá, hogy a szünetben a tevehajcsár megdugja a hercegnőt. Meg hogy az az ostoba rögtön utána elmondja ezt a kedvesének. Dübörgő taps és ováció engedi útjára a távozó nagyvadakat, és ennek farvizén mi is kioldalgunk Dömévél és a többi hiénával. Csak egy pillanatra futunk össze a hercegnővel, aki még mindig viselve a szégyent lép be a színpadra és áll megtörten a herceg elé, aki – a sors iróniájának és a darab írójának hála – pont hűtlenséggel vádolja őt. Teszi ezt dalban, megvetőn, fejére olvasva minden vélt és valós bűnét. Az adott helyzetben van ennek némi pikantériája, a takarásban szokatlanul sokan vagyunk, és felváltva figyeljük a hercegnőt, aki nagy átéléssel, könnyes szemekkel hallgatja a vádakat, illetve a herceget, aki nem látja át a szituációt. Hasmenése lévén, ő a húszperces szünetet a vécén töltötte, ahol először az éppen zajló színházi olimpia programjait böngészte, aztán a státusztörvény kapcsán történt kordonbontásról nézett meg egy videót, most pedig baromira nem érti, hogy a partnernő miért ennyire megviselt, illetve hogy miért nézik oldalról a jelenetet ennyien. Mondjuk, az első felvonásban érezte, hogy jól elkapta a szóló dalát, mintha már ott elindult volna valami. Csak-csak beérik a sok munka, talán még a főszerepet is megkapja az őszi bemutatóban – gondolja magában, és közben elér az utolsó sorokig:
„Mocskos vagy, rád férne némi glanc, tűnj hát el innen, ribanc!”