Hármasoltár

1976-ban születtem Szentegyházán. Pontosabban Székelyudvarhelyen, mert Szentegyházán akkor már felszámolták a szülészetet, ezért a huszonannyi kilométerre lévő "nagyváros" kórházában láttam meg a napvilágot, onnan vittek haza. Tizennégy évnyi hihetetlenül tartalmas gyermekkor jutott osztályrészemül a Madarasi-Hargita lábánál. A kommunista diktatúra valahogy gellert kapott Székelyföldön, olyan kinti dolog volt, ránk erőszakolt, tőlünk idegen, nem a mi életünk. Dehogynem.
Hogy milyen lehetne a mi életünk, arra a rendszerváltás utáni első öt évben, ugyancsak Székelyudvarhelyen eszméltem rá - a Benedek Elek Tanítóképző hatszáz lánytanulója között a húsz fiú egyikeként, khm, értem férfivá. Másodjára is megszülettem, mondhatni, de kinyílt a csipád, csipkelődött volna telepi Mama, ha megéri - ő volt az első halottam.
Majd következett Kolozsvár, egyetemistaként ott tanultam bele abba a sajátos káeurópai létmódba, az egynyelvű multikultiba, amivel azóta sem tudtam megbékélni.
Az utána következő éveket másmilyen módon számoljuk: ha adót fizet az ember, másképpen telik az idő. Egyelőre így, túl az emberélet útjának felén, vagy hogy is van ez, az ember életútjának negyedéről mondom, amit mondani lehet.
Életem első két évtizedének élményanyagából táplálkozik ez a könyv. Nem leltár, és nem is számvetés. Csupán egy félfordulat hátra, mint amikor a vállad fölött lesed a szemed sarkából, hogy van-e emberi mozgás mögötted.
Ha van, akkor mehetsz tovább előre. Nem vagy egyedül.