Törött hamutál

Nem szeretek magamról sokat, sokaknak beszélni. Talán ezért nem volt sohasem erősségem a bemutatkozások írása. Mindig azt hiszem, a szavaim, amiket mondok, elszállnak, az írott szövegeim pedig megmaradnak. - Most már nyomtatott formában is.
Amiket az elmúlt években néha a Duna-parton, néha a HÉV-en, volt, hogy fizikaórákon, és volt, hogy a szobám mélyén írtam. Hazafele egy átbulizott éjszaka után. Vagy épp abból felébredve, miközben néztem a téli naplementét.
Volt, mikor a telefonomba, alkalomadtán üres lapokra, de legtöbbször a füzetembe. Párszor könnyek között, ritkán dühösen, de a legtöbbször a valakire gondolva.
A valakire, aki megtanította, hogy én is tudok szeretni.
A valakire, aki miatt már csak ritkán szégyellem, ha nem mosolygok.
A valakire, akitől újra megtanultam leesni, felállni, járni és (s)írni.
A valakire, aki elkezdett megtanítani felnőni. Még ha nincs is közel a vége.
A valakire, aki összetörte a hamutálamat és szétszórta bennem a csikkeket.
Hogy ki a valaki? Azt mindenki maga kell megfejtse. De remélem, ezek a szövegek segítenek majd abban, hogy mindenki megtalálja a saját Valakijét.