Két csend között

Nagyatádi Horváth Tamás költészete nem vesz tudomást az utóbbi bő száz év magyar költészetéről, és - mondjuk - Komjáthy Jenő spirituális érzékenységét is úgy idézi meg, hogy nem vesz tudomást a Komjáthy előtti évszázadok magyar köl- tészetéről - sem. Merészen alanyi metafizika, öntörvényűen gyanútlan versnyelv, természeti
impressziók és csillagközi analógiák gondoskodnak arról, hogy e poétikát inkább időtlennek, mint időszerűtlennek érezzük.
Az ismétlések és párhuzamok archaikus nyugalma pedánsan szakaszolt szabadversekben foglal állást az idő és a szerelem (és a költészet) ügyleteiben; "a dolgok helyes útra terelése" (Kerül) egylényegű tetté válik az "életet hirdetni" (Súlytalan ima) ter- vével. "A teremtéssel teli néma csend" (Válaszol) kötete a Két csend között, egy kozmikus örök tavasz csöndesen nagyszabású igenlése: "Magában virágzik a világegyetem" (Halandó módon). Ki az, aki "megmásul" itt? És mi zajlik "látszásiból"? Szótalálati finomságok rebbentik meg eszméletünket, míg a lírai én - mint akinek angyal a csillagjegye - eget beszél a földön.