Hátam mögött a hulló porcelán

ha akarom, a gyökerekig, és tovább

elfújom pitypangom, felhő lesz belőle
porszemnyi repülő menekül előle
maga után húz egy hosszú hajszálat
abból sző az égre áttetsző hálót

beleragadnak majd a szegény madarak
éneklő könnyük lesz hajnalban a harmat
a fákon mászik le fűre és kőre
megrezzen tőle a földeknek bőre

(ha akarom, szivárványhártyáimon lepkeszárnyak nyílnak, és a köldököm kipattan tövestül, hogy a gödrök aljára másszon, ahol tükrökké állnak össze a gallyak árnyékai, és szimfóniák surrannak végig az árvalányhajakon, lefolynak a hangyák szemüregein, egész a csillagok gyökeréig, ahol végre kisírhatják magukat a kvarkok, és feledésbe omolhat egy-két eltévedt katedrális, és ahol én is pitypang leszek, és elfújom magam, és így tovább)

Becsapódás

Gyerekkoromban féltem a darazsaktól, pedig egy se csípett meg soha,
de nyaranta csak hosszú nadrágban és pulóverben voltam hajlandó kimenni az utcára,
és minden virág közelében ájulás kerülgetett.
A szüleim megnyugtattak, hogy darazsak csak akkor jönnek a közelembe, ha valami édeset eszem,
úgyhogy öt-hat nyaram fagyi nélkül telt.

Féltem a kutyáktól is, amikor télen sötétedés után kellett végigsétálnom a gyéren közvilágított utcán, a házőrzők kerítésszaggató rohamai közben,
többször visszarohantam a buszmegállóba, és telefonáltam anyukámnak, hogy vigyen már haza,
pedig a házunktól csak ötpercnyire voltam,
de a szüleim megnyugtattak, hogy ne féljek, mert a kutyák megérzik a félelmet,
úgyhogy a buszmegállóban aludtam.

De mindezek ellenére
gyerekkoromban legjobban
a meteorittól féltem.

Mert az bármikor, és mert az mindent…
Úgyhogy percenként fölkeltem, mert
nem mertem álmomban meghalni, és
nemegyszer atmoszféraelpárolgás lángjainak néztem a napfelkeltét,
és szünetben az iskolaudvari hinta
rozsdás oszlopát szorongattam, szemeim pedig a
meteoritnak hitt repülők útvonalához szegeztem,
mint rómaiak a kereszthez Jézust a képes Bibliában,
és arra gondoltam, hogy ilyen érzés lehetett
utolsó áldozatát marcangoló T-rexnek lenni,

várni a becsapódást, várni, hogy megszűnjön minden,
a nyár, a sötét, a fagyi, a hinta, a rozsda, a nap,
és sírtam, és jöttek a többiek kicsúfolni,
és sírtam, és jöttek a tanárok lepisszegni,
és sírtam, és jöttek a szülők, nagyszülők,
pszichológusok, pszichiáterek megnyugtatni,
és sírtam, mert megszűnnek majd ők is,
és nem is tudnak róla,
álmukban fognak meghalni,
a meteor meg csak röhög.

Ma már tudom,
én vagyok az a meteor.

Rossmanntól Rossmannig

titeket is kísért
ez a furcsa görcs a szívben,
ez a lassanként kibomló
titkos rémület?

titeket is vakít
ez a furcsa folt a szemben,
ez a látványokon át-
lebegő amőba?

ha figyelek, jelenségek
erdeje lesz testem, amiket
nem értek, ha figyelek,
nem értem figyelmemet sem

sétálok a futó utcán,
rossmanntól rossmannig,

oszlopról oszlopra
eltölt a rettegés