De nem úgy

Szemjon Hanyin verseiben mindent megtalálunk, ami a jó költészethez elengedhetetlen: a mélyre merülést, a humort és a finom melankóliát. Átérezteti velünk a betűk és az emberek közötti kötelék törékenységét, miközben gyakran arra kényszerít, hogy „a bőrünkkel gondolkodjunk” egy értékvesztett, ám melegségét mégis megőrző világban, amely leírható úgy, mint „egy örökkévalóság kisebb szünetekkel / a hamis márványon valódi repedésekkel”. Maguk a versek, ha valamilyen irányzathoz kellene őket sorolnunk, leginkább a moszkvai konceptualizmushoz köthetők: a szerző által előszeretettel alkalmazott fogás az úgynevezett „narratív fordulat” lírába való átültetése, azaz a megszokott klisék segítségével az olvasó figyelmének elaltatása, majd azok váratlan kifordítása, új összefüggésbe helyezése. Hanyin költészete tökéletes arányban vegyíti a posztmodern játékosságot az alanyi költészettel.

Idézet a kötetből

„amikor egy nagyon érzékeny bőrszkafanderben
a totális súlytalanság állapotában
mozdulatlanul fekszel a kanapén
és bent minden bepárásodik a lélegzetedtől
lecsukod a szemed, és hallod, ahogy
a folyón, a szakadékon, az erdőn túl
mintha rozsdás rugók énekelnének
és csak egyre vársz: hogy
egy rövid mély lélegzettel együtt beáramoljon a tüdőbe
a majdnem elfelejtett gravitációs erő is”