Beton és disznózsír

Barak László verseiben a falusi udvar szaga és a képernyők hideg derengése ugyanabból a magányból világít. A periféria nem hely, hanem létállapot: ahol az identitás protokollokba szorul, a hit algoritmussá hígul, az emlékezet pedig értesítésekben beszél tovább. A plázák padjaitól a lakóparkok műfüves csendjéig, az iskolai megaláztatásoktól a hajléktalanszállók szégyenéig, a kaszinók félhomályától a digitális terek hangtalan zúgásáig ugyanaz a kérdés lüktet: hol marad az ember, amikor minden rendszerré, képpé, adattá alakul körülötte? Ironikus, nyers és kegyetlenül pontos költészet ez: személyes számvetés és korrajz is egyben.