Az igazi nevem

Ljudmila Ulickaja 2019 végén kezdte írni személyes, mégsem csupán privát naplójegyzeteit: rövid költői szövegekben idézi fel élete néhány fontos szereplőjét, helyszínét, eseményét.

A nagyszülők, a szerelmek és a barátok alakja éppúgy megelevenedik előttünk, mint a számos lakás, ahol eddig élt, vagy éppen a sérülések, amelyek nyomát a teste őrzi. A könyv egyik írása pedig azt ragadja meg, hogyan vált egy zsidó nő kereszténnyé. Apró megfigyelések, pici történetek, amelyek sokáig az olvasóval maradnak - ez Ulickaja védjegye. Az önéletrajzi írásokat két rövid novellaciklus zárja: Az angyalok könyve és a Hatszor hét.

A kötet a szerző nyolcvanadik születésnapjára készült.

Részlet

Nagyanyám a kalugai Insztyitutszkaja utcáról mesélt, ahol gyerekkorában lakott, az antonovkaalmáról, amit a padláson tartottak szalmába ágyazva, az illatról, ami az egész házat betöltötte, Szalova asszony magángimnáziumáról, ahol tanult. Anyám a 110-es számú iskoláról mesélte az emlékeit, ahová ő járt, meg a befagyott Patriarsije-tavakról, ahová esténként leszaladtak korcsolyázni: ezek a történetek az én – hogy úgy mondjam – „másodlagos” emlékeim lettek. Kalugába csak nem jutottam el, nem volt érkezésem, hogy akár csak egy pillantást is vessek a vidéki városra, ahol nagyanyám serdülőkora telt, anyám iskolája meg, az a bizonyos 110-es számú, máshová költözött. Az új iskola mellett állítottak emléket azoknak a növendékeknek, akik elestek a háborúban – anyám osztályából egytől egyig az összes fiú a háború áldozata lett. Daniel Mitljanszkij készítette a szobrot, ő is ebben az iskolában végzett 1941-ben, néhány évvel később, mint anyám. Ő is megjárta a frontot, ő volt az egyetlen túlélő…

Családunk Moszkva északi részén lakott az 1917 elején kezdődő „moszkvai korszakunkban”. Fél évvel a forradalom előtt került tulajdonukba az első otthon – egy nyaraló fele a Nagy Péter parkban. Ott született anyám 1918-ban, a Nagy Péter palotaszálló szomszédságában…

Az 1930-as években apám élete is összekapcsolódott ezzel a kerülettel: amikor az apját – nagyapámat – letartóztatták, apám otthagyta az iskolát, és elment dolgozni a metróépítőkhöz. A Dinamo metróállomás építkezésén dolgozott.

Ekkoriban lett ez a kerület rossz hírű elővárosból Moszkva szerves része. Miután nagyapám családja beköltözött a Szadovaja körútra, majd a Kaljajevszkaja utcába, még sokáig megvolt az első lakhely, az a bizonyos dácsa, míg aztán össze nem omlott. Nagyapámat és nagyanyámat később kilakoltatták a Kaljajevszkaja utcai házból, utolsó lakásuk Basilovkában volt – megint csak Moszkva északi részén. Errefelé, Nyizsnyaja Maszlovkán volt festőművész férjem műterme hosszú éveken át.

Ehhez az észak-moszkvai tájékhoz, nagyszüleim egykori dácsalakásának környékéhez kötődnek az én költözéseim is – az Aeroport metróállomás melletti utolsó lakással bezárólag.

Gyerekkorom térképe a Kaljajevszkaja utca. Jó néhány évtizeden át viselte az utca Ivan Platonovics Kaljajev, az érzékeny alkatú és költői lelkületű terrorista nevét. Előtte Dolgorukov utca volt, most megint így nevezik. Ivan Platonovics Kaljajev nevét őrzi a történelem, az általa meggyilkolt Szergej Alekszandrovics nagyhercegé viszont feledésbe merült. Igaz, a moszkvai utcanévtárból Kaljajevé is kikopott. A versei amúgy – csapnivalóak.

A Kaljajevszkaja utca a Novoszlobodszkaja metróállomásnál végződött. Élénken emlékszem a metróállomás 1952-es megnyitására, meg a sokszínű dekorációra: díszes vitrázsok sarlókkal, kalapácsokkal, címerekkel. A házunktól ötpercnyire van a Miusz park és a Macskafalva, a hajdani Moszkvai kormányzóságból bevándorolt szabómesterek telepe…

Az évek múltával aztán egyre tágultak gyerekkorom körei: abban az időben nagyon korán elkezdték a gyerekek önállóan bejárni Moszkvát, ma már az ilyen apróságokat még az utcára se engedik le egyedül. Mi viszont a barátnőimmel olyan messzire is elmerészkedtünk, mint a Vörös Hadsereg Központi Házának jégpályája, az egykori Katalin park, az Élet filmvászna mozi, elzarándokoltunk egészen a Szavjolovszkij pályaudvarig, a Butirka börtön mellett elhaladva. Villamos is járt arrafelé. Egyszer láttam, ahogy a villamos elütött egy ködmönös parasztasszonyt. Mélyen beleégett az emlékezetembe: szétnyíló ködmön, összeroncsolt lábak… az arc nem látszott. Az első halott, akit saját szememmel láttam. Egy ismeretlen.

Fordította: Kiss Ilona