Alkalomadtán

Az Alkalomadtán feszültséggel teli családtörténet, ahol a generáció legfiatalabb tagjának kell szembenéznie a feldolgozatlanul hagyott múlt örökségével.

Légrádi Gergely új regénye a mindent felemésztő hallgatás története, egy magába forduló, csorbult családfa rajza, melynek ágai meghajlanak a generációs traumák és a kimondatlanul maradt szavak súlya alatt. A regény négy szólamban, a fiú, az apa, az anya és a nagyapa hangján szólal meg, ahol ki-ki a saját történetét meséli - míg észre nem vesszük, hogy mind ugyanarról beszélnek. Szereplői együtt- és egyet álmodnak, együtt-hallgatnak, együtt-olvasnak és nem utolsó sorban végérvényesen együtt kovászolódnak egy lezárt csatosüvegben.

Részletek a kötetből

„Soha nem láttam egyetlen tárgyiasult bizonyítékot sem, amely igazolná a nagyszüleim kilétét. Se egy fénykép, se egy gyűrű, se egy irat. Nincs egy ábrázat, egy tekintet, amely előtt elmerenghetnék. Csupán néhány kurta mondat. Az is csak akkor, ha megfogalmazom és kimondom. Ezek az emlékek, emlékeknek képzelt foszlányok belőlem jönnek elő. Belőlem táplálkoznak és belőlem állnak össze. Önmagukba fordulnak. Nincs viszonyítási pont. A felmenőimet csend veszi körül. Csend és arctalanság.”

„Elindultam a lépcsőn, felfelé. A fordulóban hátrasandítottam. Ott jött mögöttem. Nem nézett fel, a lépcsőfokokra koncentrált. Mintha számolta volna. Akárcsak én. Mindig, ha felszaladtam vagy lementem, számoltam a fokokat. Nekem úgy tűnt, hogy egy idő után már nem is a lábammal veszem a lépcsőket, hanem a számokkal. Ahogy eljutok tizenhatig, benne a fordulóval, megteszek egy emeletet. Ha tizenhatig számolok, lejutok, ha újra tizenhatig, a szobám előtt állok. Ha az anyám leküld valamiért, hogy hozzam fel, az egyenlő harminckettővel.”

„Azt mondják, a legfontosabb dolgok csendben történnek. Nem a pillanat művei. Csend és idő kell, hogy létrejöjjenek, megfoganjanak. Ez talán szép és igaz. De azok, akik ezt mondják, elfeledkeznek arról (vagy magától értetődőnek tartják), hogy csak valamihez képest lehet csendről beszélni. Ráadásul ez a valami teszi a csendet értékessé és értékteremtővé. De ha ez a valami nem vagy csak alig létezik a csend ellenpontjaként, akkor a csend üres, süket és fénytelen tér-idő, amely rátelepszik az emberre. Rátelepszik és rágja, mint egy ostoba, kitartó féreg.”