A szeretet soha el nem fagy

A csokinyuszi vigasz-tapasz lehet a pandémia lélekbekarcolt sebein. Ámbár a kínai boltosnak, noha kissé lapos, tetszik Magyarország. A hely, amely nem öleli keblére talentumait eltékozló délvidéki fiát, akit párja is csak Nyárimikulásnak csúfol. Míg Etelka szerethetőnek érzi életterét, a magyar vidéki peremvárost, ha nem akar az ember többet, mint ami egy tisztességes életért kijár. Bár a munkájából fáradtan, hazafelé bandukoló tanárnő úgy véli, tisztesség ide vagy oda, nem becsüli meg a hozzá hasonlókat az ország. Bezzeg a partizán jól érzi magát internacionalista bőrében, még halálában is. Amit Csilla, a "horthysta" nagyváradi parancsnokhelyettes mérnöklánya nem mondhat el magáról, sem az NSZK-ba disszidálva, sem Budapestre hazatérve, mert ő egy titkos hálózat fenyegetését tartja minden baj okának, örök vitapartnerével, főiskolai tanár unokatestvérével szemben. Aki utazhat akár a napfény városába is, hogy megértse: egy vagonfülke is hasoníthat a kagylóhoz, amelyik idézi a tenger mormolását. A szép remények fonákján pedig támadhat a kor és a kór. Bárki lebetegedhet a társadalmi ranglétrán kiküzdött fokától függetlenül, legyen gazdag vállalkozó vagy mondjuk roma aktivista, hogy kénytelen-kelletlen saját bőrén tapasztalja a magyar egészségügy előnyeit és hátrányait. Mert élni tudni kell. Élni az életért, mely mint tudjuk, rövid. Hogy a szeretet, illetve annak égi és földi mása elrontott ünnepektől, téglák feltámadásától, hervasztó fölmérésektől, szikrázó gyászmiséktől behavazva meg ne fagyjon.