Az Ördöggolyó környékén

Hűtlenné váltam volna a magam számára menedékül megtalált Ördöggolyóhoz, mert kiléptem belőle? Nem, nem hűtlenség vezetett, csak a külső világ hangjai erőteljesen, önmagamtól elterelve, kifelé fordították a figyelmemet. Át kellett adnom az Ördöggolyó kitekintő nyílását, a külvilág felé táruló "ablakát" az Időnek, az örök életű, nagy szakállas öregnek - ha tetszik, a görög Kronosznak -, aki szánalommal figyeli az utcán egyre sokasodó ténfergőket, tévelygőket, a Rembrandt ábrázolta nyomorult kortársait: ő látott ezekben a szerencsétlenekben olyan karakterfigurákat, akik - mutatis mutandis - máig nem javuló körülmények között, utcákon tengődve, rongyaikban ugyanazokat az embertípusokat testesítik meg, akiket az Idő, a Rembrandt megrajzolta örök Öreg, már a festő életében láthatott. Az Idő azóta 400 évvel lett idősebb, de Örökkévalóként változatlan részvéttel figyeli a mai világból kiesetteket, akik az Ördöggolyó környékén tengetik semmire való életüket. Naponta találkozom velük, életük nem élet, hanem sorstalanság, amin változtatni nem tudok.
De - hogy ezeket az élményeket el tudjam viselni - szinte állandóan felidézem azokat az életemet meghatározó, öntörvényű karaktereket, akik tudták irányítani a saját életüket, megalkották a sorsukat, és ezzel állítottak példát, adtak erőt, hogy szót emeljek még akkor is, ha megszólalásomat szájkosárral igyekeznek is megakadályozni.