Az öröklét farkasai

Hajnalcsillag-sorozatának második kötetében Karl Ove Knausgard ezúttal két szereplőre összpontosít.

A regény első fele 1986-ban, a csernobili atomkatasztrófa évében játszódik, és egy Syvert nevű fiatal férfiról szól. A kötelező katonai szolgálat után hazatér anyjához és testvéréhez, és munkát vállal egy temetkezési vállalatnál. Miután néhai apja holmija között orosz nyelvű leveleket talál, kutatni kezd a férfi múltjában, és a szálak a Szovjetunióig vezetnek. A második rész a jelenben játszódik, ahol megismerjük Alevtinát, aki biológusprofesszor a Moszkvai Egyetemen. A nő megszállottan kutatja a halhatatlanság témáját. Alevtina és Syvert Moszkvában találkozik először egymással, és az égen közben felbukkan egy titokzatos csillag.
Az öröklét farkasai az emberi élet határait és a természet rejtélyeit vizsgálja az 1980-as évek és a jelen politikai, kulturális kontextusában.





Negyvenévesnek látszó asszony nyitott ajtót. Sápad volt, sovány, arca sminktelen, szeme kisírt. Világoskék farmert viselt, fehér pólót, haját szorosan összefogta.

Johansen enyhén meghajolt, megszorította a kezét, és mondott neki valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem. A nő kicsit elmosolyodott, és bólogatott. Aztán hátrébb lépett az előszobába, Johansen pedig az autóhoz ment, és kinyitotta a hátsó ajtaját. Lassan húzta ki belőle a koporsót. Megvártam, amíg majdnem teljesen kihúzza, akkor megfogtam a végét, és ketten együtt kiemeltük.

Egy nő állt a szomszéd ház emeleti szobájának ablakában, és nézett minket. Amikor találkozott a tekintetünk, visszahúzódott, és eltűnt.
– Itt van – mondta a nő, amikor a koporsóval beléptünk az előszobába.

Követtük, és beléptünk egy tágas helyiségbe, amely valószínűleg betegszobává átalakított vendégszoba lehetett. A középen álló franciaágyon, fehér paplan alatt feküdt a halott. Arca szembetűnő soványsága miatt öregembernek látszott, de amikor közelebb mentünk hozzá, láttuk, hogy viszonylag fiatal férfiról van szó. A koporsót óvatosan letettük a földre. Amikor felegyenesedtem, észrevettem, hogy még valaki van a szobában. Az ágy mögött, a fal mellett álló pamlagon egy lány ült. Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Rövid, szőke haja volt, szemét sötét karika árnyékolta, mintha panda lett volna, fekete nadrágot, fekete pólót, szegecses övet viselt.
Punk.
– Talán jobb volna, ha most kimennél, Marie – mondta a nő, valószínűleg az anyja.
– Jól megvagyok itt.
A padlót néztem. Johansen összekulcsolta a kezét.
– Gyere, menjünk ki mind a ketten – mondta az anya. – Hagyjuk magukra az urakat, hogy nyugodtan elvégezhessék a teendőiket.
A lány dacosan rázta a fejét.
Az anya Johansenre nézett.
– Felőlünk maradhat – mondta Johansen.
– Biztos?
– Igen.
A lányra nézett, és bólintott.
A lány rezzenéstelen arccal bámult ki az ablakon, mintha ott se lettünk volna.

Miután az anya kiment, egy fiú jelent meg az ajtóban. Talán tízéves lehetett. Az ő arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Amikor tekintetünk találkozott, megértettem, hogy nagyon dühös. Sarkon fordult, és eltűnt. Johansen is kiment, egyedül maradtam a lánnyal a szobában. Semmivel sem tudtam elfoglalni magam, csak álltam az ágy és a halott mellett, és vártam, hogy Johansen visszajöjjön.
Észrevettem, hogy a lány engem néz.
Mondanom kéne valamit. Megkérdeznem, hogy az apja volt-e, vagy valami ilyesmit. Bár a halott itt fekszik, furcsa lenne a „volt”, a múlt idő. Igaz, a jelen idejű kérdés még furcsább volna.

A lány felállt, az ágyhoz lépett. Kezét a paplanra tette, nagyjából a férfi mellkasa fölé. Lehajolt, és arcát a férfi arcához nyomta. Amikor felállt, felém fordult. Könnyek csorogtak a szeméből.
– Tegnap még beszélgettünk – mondta.
Bólintottam.

Ekkor szerencsére visszajött Johansen. Hozta magával a kis fekete táskáját. A lány leült a pamlagra, lábát maga elé húzta, átkarolta, fejét a térdére hajtotta. A háta rázkódott. Johansen borotvát és egy csomag nedves törlőkendőt vett ki a táskából, lecsukta a fedelét, és borotválni kezdte a halottat.
– Tudok segíteni valamit? – kérdeztem, amilyen halkan csak tudtam.
De nem elég halkan.
– Elénekelhetnél egy zsoltárt. – A lány felemelte a fejét, és a lábát letette a földre. – Úgyis olyan ájtatos képed van. Biztos sok zsoltárt ismersz. Énekelj el egyet apának.
Nem tudtam, mit tegyek, segítségkérően néztem Johansenre, de őt lekötötte a borotválás, fel se pillantott rám.
– „Mit bízunk a múló földi dicsőségben”, ez illene most ide.
– Sajnos nem ismerem – mondtam.
– „Halál és elmúlás a mi osztályrészünk” – szavalta. – „Föld porából lettünk, ismét porba térünk.”
Johansen óvatosan elfordította a halott fejét, néhányszor végighúzta az álla alatt a borotvát, a törlőkendővel áttörölte a bőrét, aztán felpillantott a lányra.
– Tudna esetleg segíteni a felkészítésben? – kérdezte.

A lány megrázta a fejét, Johansen folytatta a munkát, a lány apatikusan nézte. A hátunk mögött bejött a szobába az anya, karján egy öltönnyel és egy szépen összehajtogatott inggel. A ruhákat letette az ágy mellett álló székre, és kiment, nem szólt senkihez egy szót sem.
– Istenem, ezt akarják ráadni? – kérdezte a lány, miközben a székhez ment, és felemelte a ruhákat. – Anya? – kiáltotta. – Anya!
Kiszaladt a szobából. Nem sokkal ezután már az emeletről hallottuk távoli, de éles hangját.

Johansen rám pillantott, mielőtt visszarakta volna a borotvát a táskába. Halkan dúdolt valamit, és elővett egy kisollót. A fiú átvágott az előszobán. Ajtók nyíltak és csukódtak, a következő pillanatban megpillantottam a fiút az ablakon át, biciklivel ment lefelé a dombról.

Johansen félrehúzta a paplant, megfogta a halott kezét, kicsit felemelte, és a körmét kezdte vágni. Az olló nevetségesen kicsinek látszott ormótlan mancsában.
A lány masírozott be a szobába egy csomó ruhával a kezében.
– Ezeket szerette viselni – mondta. – Mindig ezekben járt.
– Rendben – mondta Johansen. – Tegye oda, kérem, a székre.
Kopott farmer, sötétkék pulóver, zöld anorák.

A lány a kezébe temette arcát, pár másodpercig csak állt és zokogott, aztán elindult kifelé, de a kezét nem vette le az arcáról. Johansen a halott másik kezén folytatta a körömvágást.
– Úgy látom, szerette a természetet – mondta Johansen, és fejével a falon lógó nagy méretű fotókra mutatott. Az egyiken fiatal férfi ült egy tábortűz mellett, kávét melegített a tűz fölött, szorosan mellette szőke kislány állt piros anorákban. Egy másikon a férfi, az asszony és a kislány volt látható teljes sífelszerelésben, valamint egy szánkóban ülő kisbaba egy végtelennek tűnő hófehér lejtő tetején az ugyancsak végtelennek látszó kék ég alatt.
– A lány azonban punk lett – mondtam.
Johansen visszaeresztette az ágyra a halott kezét, az ollót visszatette a táskába.
– Add ide azt a nadrágot – mondta.

Anya és lánya az előszobában állt, amikor kivittük a koporsót. A fiút nem láttam sehol. A koporsót elhelyeztük az autóban, egy pillanatra meghajtottuk előtte a fejünket, azután Johansen odament hozzájuk, néhány szót váltott velük, és kézfogással búcsúzott, én közben az autó mellett álltam, és vártam.

Amikor leértünk a dombról, észrevettem a fiút, akit megdöbbentett a kocsi látványa, nem számított ránk, láttam arcán a rémületet, amint a nyeregből fölemelkedve vadul taposni kezdte a pedált, hogy minél nagyobb ívben elkerülhessen minket.
– Apám meghalt, amikor tízéves voltam – mondtam.
– Sajnálom – mondta Johansen.
– Oké, nem azért mondtam – feleltem. – Csak eszembe jutott, amikor a srácot megláttam.
– Kivételes eset ez a mostani – mondta Johansen. – Hordágy és hűtőkamra a szokásos sorrend. Az asszony határozottan kérte, hogy otthon készítsük elő, és öltöztessük fel, és koporsóban vigyük el.
– Miért?
– Ezt nem kérdezhettem meg tőle.

Többet nem is beszélgettünk, egészen addig, amíg egy órával később be nem vonultunk a pihenőszobába enni valamit. Ma is elfelejtettem tízórait hozni, és amikor Johansen felfogta, mi a helyzet, most is elém tolta a tízórais zacskóját, ugyanúgy, ahogy az előző nap. Ezúttal köszönettel elfogadtam, mert nagyon éhes voltam.
Rozskenyérszendvics volt kecskesajttal és csipetnyi tubusos kaviárkrémmel.
– Tegnap azt mondtad, hogy voltaképp halottak vagyunk, és amit halálnak gondolunk, az a második halál – mondtam.
– És?
– Ezt honnan szedted?
– Örülök, hogy a gondolat nyomot hagyott benned – felelte, miközben a nyelvével körbenyalta az ajkát, egy kis vajmorzsát próbált eltávolítani a szája sarkából.
– Persze tudom, hogy marhaság, de elismerem, hogy tegnap óta többször is eszembe jutott.
– Az ősi egyiptomiak nem féltek a haláltól. Számukra csupán azt jelentette, hogy átkerülnek az egyik helyről a másik helyre. De ott, a halottak országában, ott már féltek a haláltól. Az a halál már végleges volt.
– Aha – mondtam –, szóval azért nem iszogatsz esténként a városban, mert otthon ülsz, és az ősi Egyiptomról olvasol?
– Előfordul, kétségtelenül.
– És az egyiptomiak az élők világát a halottak országának tartották?
– Nem.
– Hát akkor ki tartja annak?
– Én.
– És miért?

Egy ideig csak nézett rám, nem válaszolt a kérdésre, csak lassan, alaposan rágta a szájában lévő falatot.
– Mert így érzem – felelte végül.
Közben lefőtt a kávé, felálltam, megtöltöttem két bögrét, az egyikbe tejet is öntöttem, és jó sok cukrot tettem.
– Komolyan gondolod, vagy csak ugratsz? – kérdeztem, és letettem a két bögrét az asztalra.
– Mit gondolsz?
– Nem tudom. Nem ismerlek.
– De az intuíciód csak súg valamit?
– Igen.
– Mit?
– Hogy komolyan gondolod.
– Mindig hallgass az intuíciódra. Mindig igaza van.

Egy ideig csendben ittuk a kávénkat. Gombóccá gyűrte a szendvicsek csomagolópapírját, de persze nem dobta be messziről a szemétkosárba, ahogy én tettem volna, hanem felállt, odament, és szépen beleejtette, aztán kezével előbb egy helyre húzta az asztalon heverő morzsákat, majd belesöpörte a másik kezébe, és ezt is bedobta a szemétkosárba.
Mintha valamilyen rítust hajtott volna végre. Pontos, lassú, kimért mozdulatokkal.

Líra Könyvklub cikk