A Kakaóklub

Hjalti elveszett és tanácstalan. A barátnője elhagyta, rosszul alszik, ráadásul mindenhol képzeletbeli rovarokat lát. Fáradtan és kimerülten kopogtat be hangosan bulizó szomszédja ajtaján, hogy a zajra panaszkodjon - és mielőtt észbe kapna, mélyen elmerül a meditáció és kakaószertartás világában, és utazásra indul Izland vadregényes tájain. Ám a Kakaóklub önsegítő csoportban nem minden az, aminek látszik. Rátalál vajon Hjalti az önmagához vezető útra, és ki meri tárni a szívét élete új szereplői előtt?

A Kakaóklubban Guðrún Brjánsdóttir humorral, gyengéd iróniával, éleslátással és lenyűgöző pontossággal rajzolja meg egy egész generáció portréját. Hjalti, a történet főhőse önmagával vívott harcban élő, klímaszorongással küzdő, az igazság elől menekülő, kényszerbeteg, konfliktuskerülő és passzív figura - mégis olyan alak, akit kénytelenek vagyunk megszeretni, mert legbelül ott él benne a jóság. És az a vágy is, hogy rátaláljon a valódi, nem csupán csillogó és múló boldogságra.

Részlet a könyvből:

Hildigunn arra kér minket, hogy feküdjünk le a fűbe, hallgassuk a körülöttünk lévő hangokat, és érezzük a kakaó illatát, miközben ő kevergeti.
- Próbáljátok meg, tudjátok-e egyszerre csak egy fűszer illatát érezni. Kardamom. Fahéj. Chili. Valamelyik illat erősebb a többinél?
A csoportban senkinek nem mondtam el, hogy elvesztettem az ízlelésemet és a szaglásomat. Könnyebb nem beszélni róla, így nem kell mindenféle kérdésre válaszolni. Hirtelen ráeszmélek, hogy nem is kell elmondanom nekik. Azt sem kell elmondanom nekik, hogy covidos voltam.
Amikor Ingimar és Ragnheidur visszajönnek, Hildigunn gőzölgő kakaóval teli bögréket oszt ki nekünk. Esteledik, hűl a levegő, és a bögrén melengetem a tenyeremet. Megbeszéljük a céljainkat, és különböző problémákat vitatunk meg. Hildigunn mesél egy lezáratlan családi konfliktusról egy nyaraló körül, amit ő és négy testvére örökölt. Gunnar egy rémes dorbézolásról számol be még abból az időből, amikor ivott, aminek a végén meztelenül ébredt tetőtől talpig véres hányásban úszva, Ragnheidur pedig elmond még ezt-azt az abortuszáról.
Már régen eldöntöttem, mit fogok megosztani a többiekkel. Szeretnék még jobban megnyílni a csoport előtt.
- Mindenfélétől szorongok. Általános szorongásos zavarban szenvedek: rögeszmék, kényszerbetegségek, félelem a rovaroktól és általános egészségszorongás. És persze depresszió. Valószínűleg mindig is küzdöttem valamennyire ezekkel a mentális zavarokkal, nagyon szorongó gyerek voltam, gyakran fogott el pánikroham. Saját megnyugtatásomra kitaláltam mindenféle rutinokat, amiket lefekvés előtt el kellett végeznem. Újra és újra elmondtam az esti imámat, mert féltem, hogy még nem mondtam el elégszer. Saját szabályokat fektettem le: ha háromszor elmondom az esti imát, nem kerülök a pokolba. Tizenéves koromban eljártam egy meditációs tanfolyamra, és az imákat lecseréltem egy buddhista mantrára. Ha bármikor szorongtam, elmormoltam magamban a mantrát. Rosszul viseltem, ha sokáig távol voltam otthonról, attól féltem, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót vagy lekapcsolni a villanyt. Vagy a tűzhelyet. Nem tudtam semmire odafigyelni, mert folyton azt láttam magam előtt, hogy az otthonom lángokban áll.
- Úgy egy bő éve olvastam az újságban egy interjút egy családdal, akiket ágyi poloskák kínoztak az otthonukban. Ettől rögeszmés lettem, hogy talán nálam is vannak poloskák. Elkezdtem tájékozódni a poloskákról, hogyan terjednek, hogyan lehet őket felismerni. Az idegesített a legjobban, hogy képtelenség megállapítani, van-e egy lakásban poloska. Egyetlen dolgot lehet tenni, mindent átvizsgálni. Újra és újra. Hamarosan már minden este poloskákat kerestem. Néha reggel is. Egyre gyakrabban porszívóztam, aztán az is napi rutinná vált, végül naponta már legalább háromszor sort kerítettem rá. Aztán egyre gyakrabban kezdtem mosni az ágyneműmet, végül már naponta húztam. Végül szinte nem is maradt időm másra, csak a napi rutinok elvégzésére, és...
- MIT MŰVELNEK ITT?