Középkori templomok a Kárpát-medencében

Árpád népe a honfoglaláskor olyan kultúrföldre érkezett, amely a rómaiaknak köszönhetően jelentős építészeti múlttal rendelkezett. A magyar állam történetének első
300 évében a templomok emelése volt a legfontosabb építőművészeti tevékenység.

Szent István király törvénykönyvben rendelte el, hogy "minden 10 falu építsen egy templomot". Ez a törvény - templomok és székesegyházak építésével, püspöki székhelyek és apátságok alapításával - a magyarországi szakrális építészet fénykorát jelentette. A templomok nem csak a hitéletet szolgálták, vasárnaponként itt gyűlt össze a lakosság, a messziről jövőt a templom tornya igazította útba, támadások esetén pedig védelmezte a közösséget.

A román kori építmények az antik római építészet magas technikai színvonalát tükrözik. Jellemzője, hogy a falak vastagok, többnyire kőből épültek, az ablakok lőrésszerűek, félkörzáródásúak, és gyakori az oszlopokkal tagolt kettős vagy hármas ikerablak alkalmazása. A templombelsőt freskókkal, faragványokkal, szobrokkal díszítették. A babona és a varázslat helyébe a liturgia lépett, melynek a templom lett a színhelye.

A művészet a "szegények bibliája" lett, írni és olvasni a nép, sőt az előkelőek nagy része sem tudott. A falképek elbeszélték a bibliai eseményeket és a keresztény erkölcs tanait.
A tatárjárás után IV. Béla király a nyugati határszéli és felvidéki városokba német bevándorlókat telepített. Ők a közvetítői az új stílusnak, a gótikának. A vastag falak helyett karcsú, égbe nyúló oszlopok, nagyobb ablaknyílások és a falakon kívüli támpillérek jellemzik a gótikát.

A műemlékvédelem Magyarországon a XIX-XX. században vált fontossá. Az épített örökség megóvása, felújítása volt a legfontosabb cél, melynek köszönhetően ma is megcsodálható számos középkori templom és templomrom.