Engedd el! - Szabadulás a lelki terhek fogságából

Engedd el! De hogyan? Akarva, de nem görcsösen? Meditálva, fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Mantrákat búgva, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva?
Ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik és hat a szerelemre, szakmai kudarcra, betegségre egyaránt?

Péterfi Judit riporter-műsorvezető saját sorsának hullámvasútjára ülteti fel az olvasót, magánéleti és szakmai életének magasságait és mélységeit tárja fel őszintén, professzionális kérdezőként szedi darabjaira az elengedés témáját olyan hiteles szakemberek segítségével, akiknek tudása a mindennapjainkban kísér.

A személyes hangvételű, számos magánéleti tapasztalatot tükröző interjúkban Csernus Imre, Daubner Béla, Dudits Dénes, Feldmár András, Iványi Gábor, Máté Gábor és Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa) mutatnak lehetséges utakat sérüléseink feldolgozására, traumáink feloldására, szokásaink és sémáink elengedésére majd a továbblépésre.

Részlet a könyvből:

Hogy jobban megértsem az elengedés aktusát, rögtönzött közvélemény-kutatással feltérképeztem, ki, mire gondol, amikor azt mondja: „Engedd el!”
A nem reprezentatív kérdezősködésemre a válasz többnyire a következő volt: „Nem görcsölsz rajta, hagyod, hadd menjen…” Ó, igen? És jóga közben? 356-os frekvencián? Békában szökellve? Meditálva fehér gyertya füstjében? Az El Caminót járva hátrafelé? Morzejeleket sípolva, vagy egy lábon ugrálva az Everesten? Fejen állva, mantrákat búgva vagy epret zabálva, mezítláb, papírdarabkákat égetve a jeges tóban, esetleg zarándokként vezekelve fűcsomót rágcsálva, uram bocsá’ az orgazmushegyek eksztázisában egy álló lovasszoborral az ablakban?
Következő kérdésem rendszerint így szól: ha ez pont olyan egyszerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődő a mechanizmus? Ha van rá recept, akkor miért olyan rohadt nehéz ez úgy általában? Többféle recept létezik? Aki esküszik egy módszerre, honnan tudja, hogy az mindenkinél beválik? Mi a garancia arra, ha nálad igen, nálam is? Egyébként pedig létezik valamiféle piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor az elengedés működésbe lép?
Nevetséges. Mégis egy egész iparág szakosodott erre. Semmi sem explicit, hiszen hányan hálásak módszereknek, tanácsadóknak és hányan átkozzák ugyanazokat. Lehet, hogy ami nekem nem jött be, másnak igen. Vagy fordítva.
Én a végsőkig elmegyek a boncolásban. Darabjaira szedem szét a témát a kérdéseimmel, olyan szakemberek segítségével, akikkel már dolgoztam korábban, és munkásságuk számomra hitelt érdemlően bizonyított, továbbá olyanoktól is választ remélek, akikkel még soha nem találkoztam, de tudásuk a mindennapjaimban elkísért és hatással volt rám. Számtalan oldal és nézőpontból felmerül, és ütközik – ez volt a cél – majd kapaszkodik össze, kikacsintva rám.
Jókai Anna fogalmazott úgy, hogy nem véletlen a forma, amibe a tartalom törekszik. Túl egyszerű lett volna csak magamról írni, vagy pusztán az interjúkat elkészíteni. Én ennél többre vágytam. Így most ebben a mindenen átívelő önreflexióban kifacsarom magam, és karcolnak a beszélgetőtársaim koherens véleményei is. Fullasztó néha. Pedig csak szabadulni akartam a torokszorításból.
Ez az én súlyos szembenézésem, amibe évtizedekig tartott megérkezni.
Drogként hat rám az adrenalin, élvezni akarom minden pillanatát a megfejtés háborújának. Mert háborúban állok. Háborúzom azokkal a megélhetési bűnözőkkel, akik, kihasználva a sérült emberek összetörtségét, lelki vívódását, mindenféle csodamódszerrel ígérnek megváltást. És tényleg csak a kóklereket szeretném kiebrudalni. Derüljön ki végre, aminek ki kell, és hadd tegyek végre pontot az Engedd el-ügy végére.Egy napja kezdtem el a könyv írását. Ezt azért is fontos megjegyeznem, mert tegnap óta figyelem, és számolom a felém jövő „Engedd el!” instrukciókat. Nos, tegnap kettő, ma reggel még tíz óra sem volt, már jött a következő.
De a legszebb mégis az volt, amikor elmeséltem egy barátomnak, hogy írással töltöm a mindennapjaimat, de nyomorultul kételkedem írói vénám létezésében, és emiatt napok óta a plafonnal nézek farkasszemet alvás helyett, akkor mit gondoltok, ő miként reagál erre? „Azt tudod, hogy ezt a görcsösséget most azonnal el kell engedned, mert így nem fog menni? Engedd el.”
Néma csend. Nyeltem egy nagyot. Ugye látod magad előtt a fejem?
Mindenki tudja, hogy a félelem nem irányíthatja az életünket, muszáj elengedni. Vagyis, jó lenne elengedni. A félelmek elengedése nagy, ha nem a legnagyobb feladat, a legkimerítőbb munka, ez kétségtelen.
Egyetlen dolgot tudok tapasztalatból mondani, amit én taktikául választottam, és amit már tudatosan csinálok. Nem mondom, hogy ezt tedd, semmiképp.
Úgy próbálom meg legyőzni a félelmet, hogy belemegyek. Ugyan egy darabig menekülök, megszokásból talán, vagy mert élvezem a hajszát. De mivel rájöttem, soha nem adja fel, berántom a kéziféket. Így, negyvenen túl már tudatosan.
Nem volt ez mindig így. Harmincévesen még nem volt ekkora pofám, és tíz évvel később is néha úgy harcolok, mint Don Quijote, üresjáratban csapkodok a kardommal.
Miután taktikát váltottam, épp ettől a legyűrt félelemtől kaptam szárnyra. Mint a madár, ami a szél hátán utazik, de előtte szembefordul vele, felülemelkedik rajta, majd keringőzik vele az égben.
Ezt az energiát zsebeltem be, de akárhányszor kerültem ilyen helyzetbe, megszédültem, és bármennyire is tudtam, milyen erőt meríthetek belőle, a poklok poklát jártam be előtte.
Féltem a munkahelyváltástól. Beleálltam.
Rettegtem elköltözni a páromtól. Összecsomagoltam.
Kétségek gyötörtek egy felkérés kapcsán, amivel a pályafutásomat kockáztattam. Bevállaltam.
Félek a kudarctól, hisz soha nem írtam, nem tudom, képes vagyok-e jót írni? Hát gépelek.
Arra viszont, ahogy én látom, meg kell érni, hogy bele tudj állni. Ahhoz idő kell és élettapasztalat, hogy értsd a mechanizmusod. Ez talán az öntudat. Nem mások útmutatása, és ítélőképessége. A tiéd. A felelősség is a tiéd, senki másé, de legalább elmondhatod, hogy képes vagy felelősséget vállalni, ami nagyon nagy szó.
Kétely mindig lesz, és jó is, hogy van, annak ott a helye. És persze bármikor kijöhet a szádon az, hogy hiba volt. Lesz ilyen. De hidd el, az idő téged igazol majd, és rámutat arra, beleállni a dolgokba, önbizalmat ad. Olyat, amit máshonnan nem lehet megszerezni csak a nagy menetektől, a nagy lépésektől, a nagy vállalásoktól. És ha eléred, hogy józan fejjel már rutinból állsz bele kétesélyes helyzetekbe, akkor elfogadod azt is, hogy hibázhatsz.
És akkor már nem fogsz térdre rogyni, ha nem jön össze valami, hisz tudod, ez ezzel jár, és azt is képes vagy elfogadni, hogy van élet a bukfenc után is.
Hogy nekem ez hogyan megy? Szarul. Hiszem, hogy lesz majd jobb is. Most épp így gondolom, aztán egy nap múlva azt érzem, dehogy lesz. Cseppenként facsarnak ki a gondolataim, alatta a sémáim, majd az attitűdrendszerem. Ahogy most látom – és még csak a felszínt kapargatom –, nemhogy idén nem végzek velük, kevés rá egy élet is.
Pedig nincs más út, rajtam csak a saját tükörbe nézésem segíthet, mégis félve vágok bele ebbe a zsigerig ható, kéjutazásnak nem nevezhető, addiktív terápiába.
Nagy ugró vagyok, parádésan tolom a komfortzónán kívüli mutatványokat. Hogy kötél nélkül ugrom-e? Rendszerint. Hogy belehalok-e? Folyamatosan. De nem tudom másként. Mélységek és magasságok. Így élem az életem.
Én is vágyom már a vízszintre. A kiegyensúlyozott és kiszámítható létre. Nem az üres, célok és motivációk nélküli láblógatásra és nem is a vízszinttel együtt járó masszív sípszóra. Terápiázom magam. Gépelek. Korábban eszembe nem jutott, hogy ez lehet a megoldás. Most sem feltétlenül gondolom így, de azt biztosan állítom, hogy a megoldás felé vezető út lehet. Ez az én Engedd el!-terápiám.



Engedd el! De hogyan? Ha ez pont olyan egyzerű, mint ahogy szajkózzák, akkor miért nem magától értetődőa mechanizmus? Többféle recept létezik? Péterfi Judit személyes hangvételű, számos magánéleti tapasztalatot tükröző interjúiban Csernus Imre, Daubner Béla, Dudits Dénes, Feldmár András, Iványi Gábor, Máté Gábor és Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa) mutatnak lehetséges utakat sérüléseink feldolgozására, szokásaink és sémáink elengedésére, majd a továbblépésre.

Miért az elengedést választottad első könyved témájaként?

Azt hiszem, ez okozta a legnagyobb problémát abban a krízisben, amibe 2022 nyarán kerültem. Sokszor mondogatták nekem, hogy engedd el, jó tanácsként. Rendben, de hogyan? – kérdeztem vissza ilyenkor. Tele voltam félelemmel, kérdőjellel. Ki kellett lépnem egy párkapcsolatból, illetve azt éreztem, kettétört a karrierem, majd egy komoly betegséggel is szembetaláltam magam. Ezen puttony alatt összeszakadtam, nem tudtam csak úgy letenni és elengedni. Javasolták, hogy ne görcsöljek rá, közhelyekkel dobálóztak, de kézzelfogható megoldás nem volt, azt magamnak kellett felkutatnom. A könyv valójában az én terápiám. Szerettem volna, ha másoknak is segíthetek az utam bemutatásával, mert ez nem egyedi probléma. Olyan eszközt akartam az emberek kezébe adni, amivel rámutatok a zsákutcákra, a lehetséges megoldókulcsokra. Nincs instant megoldás, kézrátétellel szerintem nem lehet megoldani egyetlen valódi problémát sem. Ráadásul néhányan – jó pénzért – azt ígérik, a felelősség terhét is leveszik rólad. Hogy miért lehet kudarcos ez a választás? Ezt is górcső alá veszem.

A televíziós, videós interjúk után most új terepen, az írásban próbáltad ki magad. Mennyire mozogtál benne otthonosan, mi okozott nehézséget, mi volt könnyebbség?

Egész életemben képekben gondolkodtam, de amikor elkezdtem az Engedd el! videós sorozatot forgatni, melyben szakemberekkel készítettem interjúkat, rájöttem, hogy mindazt, amit általuk megtapasztaltam, képtelenség ebben a formátumban a nyilvánosság elé tárni. Le kell írni. Médiaiskolába jártam, a kezdetektől kamerát fogtam a kezemben. És bár a műsoraim szövegeit én fogalmaztam, az írás kevésbé érdekelt, talán féltem is tőle. Nem vagyok író: újságíró vagyok, ebben a szellemben írtam a könyvemet. Korábban viszont több műsort is szerkesztettem, ez pedig hasznos tapasztalatnak bizonyult, hiszen az Engedd el! szerkesztésekor átláttam a kész interjúkat, tudtam, mit, mivel kell fűszerezni és összecsomagolni. De a kiadóm által delegált szakemberek is sokat segítettek a munkában.

Tehát az is fontos, hogy az olvasó kézbe tudja venni, el tudja olvasni a számára érdekes részletet?

A személyes vonatkozások miatt szerintem elsőre nehéz beépíteni az olvasottakat. Ez egy nehéz könyv, néha le kell tenni, újra elő kell venni a kötetet. Az interjúk számomra fél év után hoztak olyan felismeréseket, amik az írásnál már konkrétan beütöttek. Ez egy súlyos szembenézés, amibe évtizedekig tartott megérkezni.

Műsoraidban az interjúalanyok állnak a fókuszban, most viszont magadat is közelről mutatod meg. Hogyan élted meg ezt a perspektívaváltást?

Megterhelő. Olyan ez, mintha a tükör előtt levetkőznél és vizsgálnád magad. Ráadásul én ezt nyilvánosan teszem. Perfekcionista vagyok, zsigerileg kritikus, leginkább magammal szemben. Változtam én is. Például sokkal megengedőbb lettem, lágyabban fogalmaztam magammal szemben a könyv végére, amire a szerkesztőm is felhívta a figyelmet. Ez is jól kirajzolódik a könyvben, van egy íve, ahogy olvasod, haladsz előre, úgy változik az én hozzáállásom is. A munkámról szívesen beszélek – például amikor médiatréninget tartok – saját magamról viszont kevésbé. Most lehet, hogy témát adok a bulvármagazinoknak, de fontosabb volt az, hogy én rajzoljam körbe magam, ne mások tegyék ezt meg helyettem.

Milyen terveid vannak a könyv kapcsán, hogyan ötvözöd a műsorkészítő és írói tevékenységet a jövőben?

Írás közben már tudtam, hogy a könyvben szereplő szakembereken túl a YouTube-sorozatomban folytatnom kell a beszélgetéseket másokkal is. Ezt láthatják majd a nézők. Ősztől pedig országjárásra indulunk, közönség elé visszük a témát.

Líra Könyvklub cikk