A hülyeség pszichológiája

Nem baj, ha valaki hülye, idióta, ostoba vagy szemétláda, amíg otthon, a négy fal között "csinálja". De mit tegyünk akkor, ha nem csak az utcára jön ki, hanem megjelenik a hivatalban, a munkahelyünkön, sőt felbukkan az ismerőseink, barátaink között, ne adj' isten a családunkban is? Esetleg politikusként vagy szakértőként gátlástalanul beletolakszik az életünkbe a médián keresztül, vagy ránk talál az internetes platformokon?

Természetesen próbálunk felkészülni belőle, hogy minél kevesebb fájdalmas meglepetést okozzon. Jelen könyvünk ennek a felkészülésnek az alapműve, tankönyve és szöveggyűjteménye egyszerre. Szerkesztője, Jean-François Marmion korunk hőseként kockázatos vállalkozásba fogott, amikor közel harminc harcostársával a hülyék, idióták, ostobák és szemétládák világának titkait igyekezett kifürkészni. Tették mindezt fáradságot nem kímélve, teljesen önzetlenül, az emberiség ragyogó jövője, egy normálisabb, okosabb és tisztességesebb élet reményében.

A végeredmény, vagyis e könyv segítségével mi, a normális, okos és tisztességes olvasók valóban biztonságban érezhetjük magunkat. (De tényleg, komolyan!)

A kötet szerkesztője Jean-François Marmion pszichológus, író, újságíró, a Sciences Humaines társszerkesztője, a Le Cercle Psy korábbi főszerkesztője.

A kötet szerzői, interjúalanyai között köszönthetjük Daniel Kahneman (1934) izraeli-amerikai pszichológust, akit 2002-ben közgazdasági(!) Nobel-emlékdíjjal tüntettek ki az ítélőképességgel és a döntéshozatallal kapcsolatos kutatásaiért, Edgar Morin (1921) francia szociológust és filozófust, a francia ellenállás veteránját, valamint António Damásio (1944) portugál neurológust, az érzelmek neurobiológiájának jeles kutatóját, az utóbbi évtizedek egyik legtöbbet idézett tudományos szerzőjét.

---

A HÜLYESÉG PSZICHOLÓGIÁJA (RÉSZLET)

Serge Ciccotti: Az ostoba emberek tudományos vizsgálata

A tompa agyú ember gyakran esik áldozatul a hamis visszatekintésnek. A szülészeten azt fogja mondani: „Biztosra vettem, hogy fiú lesz!”, a tévé képernyője előtt pedig azt: „Biztosra vettem, hogy Macront választják meg elnöknek!”, sőt, néha egyenesen hozzánk fordul, és megjegyzi: „Biztosra vettem, hogy ezt fogod mondani!” Vajon azért beszélnek-e így, mert félre akarnak bennünket vezetni? Vagy netán jóstehetséggel vannak-e megáldva? Szó sincs róla! A tompa agyúak stratégiai okokból vágják rá bármire, hogy „tudtam!”, mert azt az előnyös látszatot igyekeznek kelteni, hogy ők sokkal tájékozottabbak, mint amennyit valójában tudnak a dologról: „tudom, hát hogyne tudnám!” Persze jobb, ha nem beszélünk a tompa agyúaknak ezekről a tanulmányokról, mert úgyis habozás nélkül le fogják tagadni, hogy így működnek...

Sokan úgy vélik önbecsülésüket megőrizni, hogy jócskán túlértékelik saját képességeiket. A téves önértékelésre a pszichológiában egyes kísérletek során úgy jöttek rá a kutatók, hogy a kísérletben részt vevő személyek közül elég sokan úgy vélték magukról, hogy különböző területeken jobb képességeik vannak az átlagnál, például saját értelmességüket rendszeresen túl szokták értékelni. A skála egyik végén vannak a szegény gyagyások, akiknek rendszerint azt vetik a szemükre, hogy önbizalomhiányban szenvednek, közmegítélés szerint ugyanis gyakran a „túl buta” jelzőt érdemlik ki mindazok, akikre egyaránt jellemző a naivitás, az alázat és a tapintat, vagyis az olyan ügyefogyottak, akiket mások, akik viszont nem ilyenek, rendesen kihasználnak. A skála másik végén találjuk azokat, akik általában sok jó pontot szereznek, mármint az olyan idiótákat, akikben túlteng az önbizalom. Egy ilyen idióta meglehetősen sok pénzébe tud kerülni a társadalomnak, például, ha eltéved valahol, ha akár a tengeren hajókázva, akár a hegyekben síelve letér a megadott útvonalról, de akkor is, ha többnyire beéri azzal, hogy túlértékeli saját autóvezetői képességeit. Végül pedig a túlzott egocentrizmus révén vagyunk képesek megkülönböztetni a kis asshole-t az önbizalom-túltengéses idiótától, aki nem ismer magára, mint minden bajának okozójára. Az atyafi háromszor vált el, mert mindhárom nő hülye picsának bizonyult, és csak azért égett le, mert a melósai ócska, fakezű semmirekellők voltak. Emberünk már kamaszkorában rájött, hogy nem a lába illatozik, hanem a zoknija. Egy alkalommal a jard lemeszelte gyorshajtásért, hát akkor bizony nem volt szerencséje. Nehezen érti meg, hogy csak a szellemi kihívásokkal küszködő tökfejek nevezik szerencsének a valószínűséget.

Fáber András fordítása

Líra Könyvklub