Bővebb ismertető
A nem hagyományos életrajz csupán egy epizódot villant fel Goethe életéből: egykori szerelmének, Lotténak kései weimari látogatását. Goethe róla mintázta a Werther-regény híres nőalakját. Az epizód csak ürügy arra, hogy az író Goethe portréját felvázolhassa. A megoldás módja különleges: környezetének ismert alakjai vonulnak fel szemünk elött (Riemer, Goethe titkára, Adele Schopenhauer, a híres filozófus húga, August von Goethe, az iró fia). Vallomásaikban szubjektív önarcképet festenek magukról, és egy-egy vonással élesebbre húzzák Goethe portréját is. Ennek a folyamatnak végső állomása Goethe megjelenése a színen a 7. fejezetben. A vallomások és önvallomások tükrében igen sokrétű és bonyolult arcképet kapunk a 67 éves költőről. A portré a szubjektivitás torzítása révén az istenítő felnagyítás és az emberi gyarlóság szélsőségei között ingadozik. Bemutatja a költő önző, zsarnoki vonásait, különcködéseit, pedantériáját, modorosságra való hajlamát, apolitikus visszahúzódását, elszigetelődését, művészi kételyeit, de Goethe rezignáltságában, ironizáló hajlamaiban, vívódásaiban nem nehéz felismerni magának Thomas Mannak belső tépelődéseit. (Így válik a kitűnő Goethe-portré egyben Thomas Mann áttételes önarcképévé.) A németség kérdése, a nagyság-emberi gyengeség, a művész-polgár viszonya az írót és egyben a 20. századot foglalkoztató sorskérdések. Ezáltal nő túl a mű az életrajzi kereteken, és válik aktuális regénnyé. Végső kicsengése is túlmutat a Goethe-kor keretein, és a 20. század fontos gondolatát fejezi ki: az emberi gyarlóságok és áldozatok mind jelentéktelenekké válnak, amikor az író művészetével nem egy önző célt, hanem az emberiség ügyét szolgálja. "Én vagyok az égő gyertya, amely feláldozza testét, hogy a világosság ragyogjon" - hirdeti a humanista gondolatot Goethe szavaival Thomas Mann 1939-ben, a fasizmus elsötétülő ege alatt. Ez a humanista gondolat, valamint Mann lebilincselő elbeszélő stílusa, mély életbölcsessége teszi a művet mai olvasó számára is izgalmas olvasmánnyá. (Legeza Ilona)
Thomas Mann (1875. június 6. – 1955. augusztus 12.) német író, novellista, esszéíró, társadalmi kritikus, humanista, Nobel-díj nyertes (1929), a XX. századi német irodalom egyik legjelentősebb alakja.
Thomas Mann szimbolikus, ironikus és epikus regényeiről és novelláiról ismert. Pszichológiai oldalról mutatja be értelmiségieket és művészeket.
Analizálja és keményen kritizálja az európai és német emberi lelket, ehhez Goethe, Nietzsche és Schopenhauer ötleteit is felhasználja. Prózáját a kétértelműség jellemzi, mitológiai motívumokat és allegóriákat használ fel. Az irodalomról való felfogását és világképét Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov is befolyásolta.
Thomas Mann egy hanzavárosi (lübecki) családba született – családját a Buddenbrook-ház című regényében mutatja be, mely műve 1901-ben világhírűvé tette.
Apja lutheránus vallású szenátor és gabonakereskedő, anyja pedig félig brazil származású, római katolikus háziasszony. Bátyja, Heinrich Mann radikális író. 1905-ben megnősült, a gazdag zsidó családból származó Katia Pringsheim-ot vette el. Hat gyermekük született, melyek közül három, Erika Mann, Klaus Mann és Golo Mann szintén elismert német írók lettek. Mikor Hitler hatalomra tört 1933-ban, Thomas Mann Svájcba menekült. A második világháború kitörésekor 1939-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahonnan 1952-ben tért vissza Svájcba. Thomas Mann a legjobban ismert képviselője az úgynevezett “Exilliteratur”-nak, amely emigráns irodalmat takar.
1955. július 20-án trombózis lépett fel nála. Az orvosi kezelés sikertelen maradt, augusztus 12-én a nyolcvanéves Thomas Mann meghalt a Zürichi Kórházban.