Az állomás

Nyárutó van. Vonat száguld egy svéd kisváros felé. A kocsikban egy válságban lévő házaspár, egy elvált apa a kislányával, valamint egy nő utazik, aki elhunyt anyja titkait kutatja. Mindannyian Malma állomás felé tartanak, de maguk sem tudják még, mi várja őket ott, sem azt, hogy ez milyen hatással lesz a további életükre.

A neves svéd szerző, Alex Schulman (A túlélők) a rá jellemző pontos, precíz stílusban olyan történetet alakít, akár egy időn átszáguldó vonat: minden fejezet külön kocsi, ami kapcsolódik a következőhöz. Az állomás érzékeny és mégis erőteljes regény családi titkokról és igazságtalanságokról, amelyek generációkon keresztül öröklődnek - mindemellett pedig izgalmas hajsza az agyonhallgatott családi múlt rejtélyeinek feltárásáért.

Alex Schulman (1976) svéd író, újságíró, blogger és rádiós, magasan jegyzett és az egyik legnépszerűbb szerző Svédországban; a nemzetközi ismertséget a magyarul is megjelent A túlélők című regénye hozta meg számára.

IDÉZET:

– Emlékszel, amikor Yana még kisbaba volt? – kérdezi. – Amikor kurvásan táncoltál az apádnak?
A nő ismét felnevet, áthajol az asztal fölött, és a férfira néz.
– Igen, emlékszem.
– Miért csináltad?
– Tessék?
– Csak érdekel, hogy miért csináltad.
Harriet visszadől a székében, a mosolya lassan lelo¬had. A körmeit nézi.
– Szerintem ez nem olyan érthetetlen – mondja. – Azt akartam, hogy észrevegyen.
Oskar bólint. Ez most meglepően őszinte volt.
– Miután apu aznap este hazament, úgy éreztem, elég jól sikerült – mondja. – Csak éjszaka roskadtam össze. Kimentem a konyhába, és sírtam, órákon át.
– Miért sírtál?
– Mert nem nézett Yanára. Egész este egyetlen pil¬lantást sem vetett rá.
Oskar megfogja a nő kezét az asztal fölött.
– Ebből semmire nem emlékszem. Miért nem éb¬resztettél fel?
– Nem érdekelt volna.
– Miért mondasz ilyet?
Harriet elengedi a férfi kezét, megvonja a vállát.
– Soha nem találkoztam még olyan emberrel, mint az apád – mondta Oskar. – Mindenkit el tudott hallgattatni a puszta jelenlétével.
Harriet nevetni kezd.
– Miért nevetsz?
– Kiről beszélsz, apuról vagy magadról?
– Hogy érted? – kérdezi Oskar.
Harriet nem szól semmit, kinéz az ablakon. A férfi az asztal fölött a nő felé hajol.
– Megmagyaráznád? – kérdezi, és a hangjában most már van némi él. – Elmagyaráznád, hogy mire gondolsz?
Aztán a nő odahajol hozzá, egészen közel, a homlokuk szinte összeér.
– Egyetlenegyszer látja meg önmagát az ember – mondja. – És ez, csakis ez lesz élete legboldogabb vagy legkeservesebb pillanata.

RÖVID RÉSZLETEK:

Yana nézi a képet, próbálja rajta megtalálni az anyját, de a fotót szemlélve csak önmagát látja. Ő is ilyen volt, a saját aggodalma tükröződik a képen lévő lány szemében: mindig attól félt, hogy valami eltörik, vagy már el is tört.
*
Oskar szeretné gyűlölni őt, de talán nem képes rá. Hiszen ő a lány, akinek leszerelték a fékbetétjeit, és azóta nem tud lassítani. Hogyan tehetne ő bármiről?
*
Előre kell nézni, mondta az anyja, mert a jövő nincs kőbe vésve, gyönyörű, tele lehetőségekkel. De azóta rájött, hogy az anyja tévedett, most már biztos benne, hogy éppen az ellenkezője igaz. Valahányszor már megtörtént dolgokon merengett, másképp gondolt rájuk. A történetek folyamatosan változtak. Talán ezért lett annyira megszállottja a gyerekkorának: az egy eleven vidék, ahol minden mozgásban van.
*
A jövő előre meg van írva, lehetetlen befolyásolni, de ami megtörtént, az változik, folyamatos mozgásban van. Talán ezért tartja mindkét kezét a padon, amin ül, mert az emlékek mozognak, és neki kapaszkodnia kell.
*
Oskar lenéz, homlokát az aszfaltra tapasztja, és nem lát semmit, de mindennek kirajzolódik a körvonala: a feketeség kristálytiszta, mint talán mindig abban a pillanatban, amikor az ember az életben egyszer meglátja önmagát.
*
Valahányszor dobbant a szíve, a készülék halkan nyikkant. Emlékszem, a halála előtti percekben a szíve egyre lassabban vert, aztán végleg megállt. Egész életemben azt hittem, hogy fordítva van. Mindig azt gondoltam, hogy amikor a test feladja, a szív egyre gyorsabban és gyorsabban ver, amíg valahogy össze nem omlik. Hogy a szív mintegy megszakad magától.

KRITIKÁK:

Napokig céltalanul mászkálok, búsongás bolyong bennem, és folyamatosan azt hajtogatom a családom tagjainak, mennyire szeretem őket. Ez a Schulman-hatás. Az egésznek az oka Az állomás. A családtörténet, ahol a mélységes hallgatás és a hiány az örökség, egyszerűen szívszorító. Az a szinte elviselhetetlen magány, amit egy gyereknek ki kell bírnia és a felnőttkoráig el kell viselnie, elemésztő. Nem hagy nyugtot. De fel is hívja a figyelmet a felelősségre, hogy muszáj megtörni az elhallgatás örökségi vonalát. Nem szabad másként történnie.
Greta Schüldt, Dagens Nyheter (SE)

Elég lehet egy pillanatnyi, látszólag ártatlan megjegyzés is, melynek beláthatatlan következményeit Schulman a maga esszenciális, tiszta stílusában ábrázolja, hogy a hátunkon fut a borzongás.
Therese Eriksson, Dagens Nyhete (SE)

Amitől Alex Schulman Az állomás című könyve az eddigi legjobbnak számít, az az, ahogyan érzékeny egyensúlyt épít fel a személyes és az egyetemes között.
Göteborgs-Posten (SE)

Az állomás rejtélyes családtörténet. Izgalmas, nyugtalanító, mégis könnyen olvasható, és időnként bámulatos.
Arbetet (SE)