A Bálnacsont színház []

New York Times Bestseller
Sunday Times Bestseller

"Az ember el akar bújni az élet dolgai elől, hogy folyamatosan csak ezt olvassa" - Elizabeth Day

"Csodálatos debütálás. Minden megvan benne, hogy klasszikussá váljon" - Sarah Winman

Angliában, 1928-ban a robajló hullámok egy éjjel bálnát sodortak a partra. Amit a tenger partra vet, az törvény szerint a király tulajdona, de a tizenkét éves árva, Cristabel Seagrave ezt másként gondolja. Csatlakozik hozzá két Digby és Flossie, akikkel együtt nő fel, illetve egy festőművész, aki látogatóban éppen náluk időzik - együtt alapítanak színházat a csontváz bordakosarában. A Bálnacsont színház lesz az a hely, ahol Cristabel menedékre lel erélytelen nevelőszülei és a bántóan éles házitanítók elől, az a hely, ahol a képzelete bármit életre hívhat.

Miközben Cristabel erős akaratú fiatal nővé cseperedik, Angliát apránként maga alá gyűrik a második világháború borzalmai. Digby és ő is brit titkosügynökök lesznek, külön-külön küldetéseken vesznek rész Franciaországban, amelyet a nácik uralmuk alá hajtottak - mint kiderül, voltaképpen ügynöknek lenni sem más, mint színházi alakítás, csak éppen veszélyesebb, ráadásul azzal fenyeget, hogy szétszakítja a családi kötelékeket.

Joanna Quinn Londonban született, és Dorsetben, Anglia délnyugati részén nőtt fel - ahol a Bálnacsont színház is játszódik. Dolgozott újságíróként és jótékonysági projekteken. Novellái többek között a White Reviewban és a Comma Pressben jelentek meg. Jelenleg is Dorsetben él, egy tengerparti faluban, és kreatív írást tanít.


Mások a könyvről

"Nagyszabású történet, érzékeny stílusban elmesélve." - Guardian

"A Bálnacsont színház észbontóan jó... Quinn képzelőereje és kalandvágyó szelleme olyan örömet okoz, amelyet mindenkinek érdemes átélnie." - New York Times

Idézetek a kötetből

„Azt javasolta, kezdjen el dohányozni, mert, mint mondta, az asszonyok hajlamosak a hisztériára, amikor állapotosak.
– Az agy nem kap elég tápanyagot.”

„A férfiak irtóznak a szájukat rúzsozó, önfejű mai lányoktól.
Olyan feleségre vágynak, akinek legfeljebb egy-két gondolata van, meg egy otthonra.”

„– Édesanyám szerint csak két elfogadható könyv van, a Biblia és a Debrett – válaszolja Rosalind. – Szerinte egy nőnek olvasni illetlenség. Figyelmeztetett, nehogy megkedveljem a regényeket.”

„Olyan jelentéktelennek látszottak a micsodák, de védte őket ez a furcsa névtelenség, és gazdáiknak komoly előnyt jelentettek. A fiúk, akiknek a micsodájuk volt, hordhattak nadrágot és járhattak iskolába. Az emberek megborzolták a hajukat; almát adtak nekik; aranyos becenévvel ruházták fel őket; megdicsérték őket az életrevalóságukért. Nem volt szükségük alsószoknyára meg férjre. Megtartották a saját nevüket, és automobilt vezettek.”

„A legdivatosabb dolgok nagy ládákban érkeznek Chilcombe-ba, verejtékben úszó szállítók hozzák őket, és általános hajcihő fogadja, mintha ezek a legdivatosabb dolgok mindent megváltoztatnának, de minden tárgy, amikor a helyére kerül és belesimul a megszokottba, gyorsan elveszti a fontosságát.”

„Cristabel majdnem minden éjjel a bálnáról álmodott. Álmában megint a hős felfedező volt; a bálna egészben és szépségesen feküdt nyugodtan a lába előtt. Néha azt álmodta, hogy a bálnája él, ő meg a hátán lovagol, ahogy az óceánt hasítja a vizek ura, feltámadva holtából.”

„A legkedvesebb könyveiket annyiszor olvasták már, hogy csak rá kell nézniük a kötésükre, hogy érezzék, milyen elveszni benne. De a könyvek világa nem marad meg a kötéstáblák között. Kiszivárog és rátelepszik életük földrajzára.”

„Ha megtalálod a módját, hogy azt add az embereknek, amire vágynak, akkor beengednek, gondolja Cristabel. Ha készítesz egy állatot, amelyben elbújsz, megnyitják az ajtóikat és bevontatnak.”

„A szerelem ihleti a művészetet. Szerelem nélkül nincs tánc.”

„A csontokat lecsupaszították és megtisztították, aztán elhelyezték félúton az erdő és a házikó között, a színházhoz vezető ösvény két oldalán, mint egy diadalívet, egy hatalmas tűfokot, amelyen át kell jutni: mint egy bejáratot.”

„Még abban sem biztos, hogy akarna romantikus kapcsolatot. Olyat biztosan nem, amihez kényelmetlen cipőbe kell szuszakolnia a lábát, mint Hamupipőke csúnya nővéreinek, és ácsorogni, várni, hogy felkérjék.”

„– A fedésben dolgozó ügynökök ne akarjanak tapsot – mondja Perry.
– Viselkedjenek úgy, mint a szúnyogok: csípjenek, de ne vegyék észre őket.”

„Ráébred, hogy bármennyire rossz néven veszi a tisztességtelen előnyöket, amikkel a másik nem fel van ruházva, ő nem akar férfi lenni, csupán azt akarja: ne számítson, hogy ő nő. Ezt akarja. Ezt a barátságot, ezt a befogadást. Hogy becsüljék azért, amire képes, és ne dörgöljék az orra alá, hogy mire nem képes.”

„Hogyan válhat megszokottá, hogy a halál elrepül a fejed felett? – töpreng Flossie.
Hogyan válhat megszokottá, hogy az ember továbbra is tegye a dolgát, mintha ez az egész normális volna?”