Pofonok jobb- és balfelől

A kilencvenes évek elején egy olyan hetilap munkatársa voltam, melytől sokan azt várták, hogy afféle magyar Der Spiegel lesz, ehelyett - egyik napról a másikra koldusbotra jutva - megszűnt. Fizetést már hónapok óta nem kaptunk, s most azon törhettem a fejem, mihez kezdjek: akkor volt másfél éves a fiam. Hamarjában csak egyetlen mentőötletem támadt: az utolsó, itt már le nem közölt cikkemmel beállítottam az akkortájt még szabadelvű szellemben szerkesztett napilaphoz, a Magyar Hírlaphoz, melynek kulturális mellékletét egy jó barát szerkesztette. Elébe pottyantott cikkemről előbb azt közölte, hogy már a hét végén megjelenhet, majd némi töprengés után azt mondta, ilyeneket akár havi rendszerességgel is hozhatsz, csak egyvalamit kérnék: találj ezeknek valami állandó rovatcímet. Az öröm (és a megkönnyebbülés) ihletően hatott rám: mit szólnál, kérdeztem, ahhoz, hogy "szúrópróba"? Ettől kezdve tizenegy éven át sorjáztak a közelebbi és távolabbi múlt homályban hagyott, gubancos történeteinek, méltatlanul hírnévre vergődött vagy komoly indok nélkül elfelejtett ügyeinek, figuráinak sorsát firtató, meglehetősen karcos írásaim. 2000-ben, publicisztika kategóriában a magyar Pulitzer-emlékdíj méltányolta ezt a munkát. Más kérdés, hogy a sors másképp döntött felőlem: a lap 180 fokos politikai fordulata miatt az új tulajdonos mindannyiunknak megüzente: többé nem tart igényt olyan tendenciájú cikkekre, mint például az én szúrópróbáim. Szerencsém volt, ezt követően (állandó külső munkatársként) befogadott az Élet és Irodalom, ahol gyakorlatilag ezt a fajta feltáró-nyomozó-kibogozó munkát folytathattam, de immár egy, a nyomdászattól elorzott, új rovatcím alatt, így váltottam át "színrebontás"-okra. De mert a gombostűhegyre szúrt témáim egyre bonyolultabbak lettek, mint e kötetből is kitűnik, jó néhányuk terjedelme valóságos esszévé duzzadt. Egyetlen tényező azonban közös mindegyikben: újabbkori történelmünk voltaképpen nem más, mint a képünkön hol jobb-, hol bal felől csattanó pofonok sora.