Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában []

"Még egyetlen sorát sem olvastam Fekete Ádámnak, ami ne lett volna teljesen magától értetődő. Feá - így hívják kortársai, barátai, hívei, és ha ezt a szót kimondják, mosoly dereng fel arcukon. Feá városi legenda. Veszélyes sokoldalúsága egyszerűségre tanítja. A legbonyolultabb gondolatmenetek is evidenciává válnak nála: a ritmus, a szavak a kezére játszanak, pedig keményen megdolgozik értük. Leír valamit, és az úgy ül a papíron, úgy villog a képernyőn, mintha örökre ott lett volna. Mint aki fölemel valamit a földről, vagy bever egy szöget a falba. Nem mintha versei nem tudósítanának küzdelemről az anyaggal, a saját testével, magányával, a világgal, amibe beleszületett. Nem törekszik mindenáron formai tökélyre, hagyja, hogy az anyag megmutassa magát. Kezdő költőkre mondják: tehetséges, de ez több, mint puszta tehetség, ez készenlét és forma találkozása. Játékosan sziporkázó, mint Christian Morgenstern, súlyosan anyagszerű, okos és félelem nélküli, mint Petri, naiv, könnyed, tragikus, mint nagy példaképe, költészetének mintaadó forrása, Richard Brautigan. Meghempereg a létezés abszurditásában, figyelme állandó, éberen, tárgyilagosan rögzíti élete legesendőbb és legkétségbeesettebb pillanatait. Humora elementáris. Éjszakai költő, nappali fényben." (Forgách András)