Az Albatrosz-rejtély

Vasvári Lajos nyugalmazott rendőrnyomozó, az egy éve alapított K.É.Z. Magánnyomozó Iroda tagja Szigligeten tölti a nyári szabadságát, ahol az unokájára vigyáz, és barátnője, Zsuzsa kitartó unszolására belekezd egy krimi írásába. Pontosabban - ihlet híján - másolásába, amihez egy 1989-ben, az Albatrosz-sorozatban megjelent könyvet választ. Először régi kollégája, Admin fog gyanút, amikor Zsuzsa eldicsekszik neki a készülő kézirat első két fejezetével. A K.É.Z. nyomozói úgy döntenek, hogy megleckéztetik a századost, és ehhez egy gyilkosságról szóló korabeli újsághírt csempésznek az általa másolt krimibe. Arra számítanak, hogy a férfi gyanút fog és nyomozni kezd, azzal a feltevéssel dolgozva, hogy a bűnügynek köze van a könyv szerzőjéhez vagy egykori tulajdonosához. Úgy tervezik, hogy hagyják a hamis nyomot követni, majd leleplezik, és jót nevetnek rajta. Arra azonban a legmerészebb álmaikban sem gondolnak, hogy az újságkivágásban szereplő bűnügy hatalmas meglepetéseket tartogat majd mindannyiuk számára.

Az Albatrosz-rejtély okosan megírt, izgalmas krimi, valamint az 1980-as évek magyar kulturális és hatalmi viszonyainak portréja.



Részlet:

84 KÜLSŐ. UTCA. ÉJJEL 84
A nő megtorpan a zajra és hátranéz, aztán futni kezd a Laky Adolf utca házai felé.

85 KÜLSŐ. PARK. ÉJJEL 85
Vasvári is futni kezd a távolodó nő után, most már nem érdekli, hogy csap-e zajt. A Dorozsmai utca 11/b alatt éri be. A nő a teljesen sötét park felé hátrál, amikor meglátja Vasvárit. A nyári kalap még mindig eltakarja az arcát.

NŐ
Mit akarsz?

VASVÁRI
Csak amit mindig.

NŐ
Hagyj békén!

Vasvári közelebb lép, a nő továbbhátrál, végül az első emeleti erkély alá húzódik be.

NŐ
Ha ezt egyszer megmutatom, mindenki tudni fogja, ki vagy valójában.

VASVÁRI
Add ide, amíg szépen mondom!

87–89 TIZEDIK FEJEZET 87–89
Köteles az 55-ös számú épület délkeleti oldalán várakozott. Ugyan a kapu nem oda nyílt, de arra felé nézett Pataki és Faragó egykori erkélye. Percenként többször is a telefonjára pillantott, de csak Rékától jött egy üzenet, hogy már hazaért, és az ikrek továbbra is mélyen alszanak. Majd biztosította róla, hogy az anyja aranyba fogja foglalni a nevét. Köteles nagyon szerette az anyósát, és hálás volt, hogy az ikrek mellé a nappaliban való alvást is bevállalta két hétre. A nyíregyházi családi ház után a háromszobás panel nagyon kényelmetlennek bizonyult, főleg, ha három felnőttnek és két háromévesnek kellett osztoznia rajta. Köteles megnyugodott, hogy a vacsorára bevetett tejfölös tészta korán szénhidrátmámorba ringatta Micikét és Jucókát, és nem a nagymama vérét szívták egy „utolsó” meséért. A mobil megzörrent a kezében. Vasvári volt az, ahogy megbeszélték.

– Puff, puff, puff! Kinyírtam – lihegte a telefonba. – Legalább öt percet várj! – Azzal letette.

Köteles bekapcsolta a stoppert, és egy ideig elmerülten figyelte, hogyan peregnek a másodpercek, aztán gondolatai a fegyverre terelődtek. Vanda neki és Vasvárinak osztotta ki a feladatot, hogy kiderítsenek mindent az 1992-es csempészháborúról, amelyben újra felbukkant Pataki fegyvere. Az elgondolás az volt, hogy Vasvári a régi kapcsolatait mozgatja meg a fegyverszakértői laborban, hiszen az ő nevét mindenki ismerte a ballisztika területén. Az esetszámot meg is kapta, és az is kiderült, hogy szerencséjükre az Országos Rendőr-főkapitányság az iratanyagot őrző szerv. Kötelesen volt a sor, hogy mint a rendőrség kötelékében lévő nyomozó kikérje az aktákat. Attól az apróságtól, hogy jelenleg gyeden van, és hivatalos eljárás nem folyik se a Faragó-gyilkosság, se a határmenti lövöldözés ügyében, csak egyetlen irattáros tekintett volna el: Anna Róza. Ő azonban betegszabadságon volt, mert hatalmasat esett egy terepkerékpár-versenyen, és az agyrázkódás miatt a telefonját is a barátnője vette fel.

Már csak egy perc volt hátra indulásig, ezért Köteles lassan a kapuhoz sétált, majd bizonytalan léptekkel futni kezdett a szobor felé. A park nem nyújtott különleges látványt, se virágágyások, se kaviccsal felszórt kerti utak nem voltak benne. A parkoló autókon túl széles gyep terült el, amit néhány fa szegélyezett. Az ötvenes években emelt, sárgára festett épület háta mögött felállított szobor az útról alig látszott az örökzöld bokrok és a magasra nőtt akácok takarásában. Köteles az úttesten futott végig, egyértelműen a Dorozsmai utca felé tartva, és ahogy a szobor magasságába ért, belépett a gyepre. Innen már látszott Vanda, ahogy epres nyári ruhájában elterül a szobornak dőlve. Kalapja leesett, feje félrebillent, tagjai ernyedten lógtak a teste mellett. Olyan remekül alakította a hullát, hogy Köteles egy pillanatra megtorpant.

– Ne legyél már olyan töketlen, fiam! – dörmögte a közelből Vasvári, aki a ház sarkának dőlve próbált rágyújtani. – Közelebb állj meg, és hajolj le!

– Nincs szükség rá, hogy a karjába vegyen – nyitotta ki a szemét Vanda. – Felállhatok?

– Tőlem – rántotta meg a vállát Vasvári.

– De nem azt állapította meg a helyszínelés, hogy Pataki először megpróbált elfutni a Mexikói út irányába, de aztán meggondolta magát? – tiltakozott Köteles.

– Csak egy férfi távolodó lábnyomait találták meg, és visszafelé nyomok nem voltak. A tettes futott el. Patakinak pedig olyan pechje volt, hogy mindketten negyvenhármas bonyhádi Botond cipőt hordtak – magyarázta Vasvári körbemutatva. – Faragó magas sarkúja viszont egyértelmű nyomokat hagyott arról, hogyan történhetett a gyilkosság.

Vanda közben feltápászkodott, és mobiljával megvilágította a szobrot. Köteles egy ideig némán kutatta tekintetével a megmunkálatlan kőtömbből kiemelkedő női alakot, amely mintha egy sziklán pihent volna.

– Beállnátok még egyszer a fojtogatós jelenethez?





El akartam hallgattatni egy szereplőt – interjú Cserháti Évával

Legújabb regénye igazán csavaros szerkezetű, hiszen azon belül is olvasnak egy krimit, ráadásul a könyv egyik részét forgatókönyv formában olvashatjuk. A két elem egyszerre volt meg vagy az egyik hozta a másikat?

Legelőször a téma volt meg. A szocializmus alatt alkotó, női krimiszerzőkről szerettem volna írni. Ehhez a cselekményt úgy kellett felépítenem, hogy az ő történetük kinyomozása kerüljön a középpontba. A formátum megválasztása szintén tudatos volt, de nem a téma ihlette. Igyekszem minden könyvemben új szerkezetet megvalósítani. A forgatókönyv mint zsáner nagyon régóta érdekel. Mivel ebben a történetben el akartam hallgattatni egy szereplőt, azaz nem szerettem volna, ha az olvasó találkozik az ő gondolataival, kézenfekvő volt, hogy ezt a formátumot válasszam. A múlt jeleneteinek megidézése is forgatókönyv alakba került, de ott az vezetett, hogy a múlt megismerhetetlen, bármennyit is nyomozunk utána. A választásomat az is inspirálta, hogy rengeteg krimisorozatot nézek, és azt látom, hogy az olvasók is vegyesen fogyasztják a két műfajt. Szerettem volna kipróbálni, mi jön létre, ha ez a két világ összeér.

Egy ilyen rafinált szerkezetnél fontos az alapozás: előre megvolt a tervrajz vagy érték meglepetések az írót is? Azért is kérdezem ezt, mert a könyvben fontos szerep jut a hamis nyomoknak. Volt olyan, amikor a regényíró is eltévedt?

Én nem szoktam eltévedni, ugyan néha kicsit belegabalyodok a hamis nyomokba, de ilyenkor pontos jegyzeteim segítenek. Mielőtt írni kezdek, nagyon komolyan megépítem a cselekményt, szinte jelenetekre lebontva. Meglepetés természetesen van, de ez az írás mágiája. Néha olyan dolgok kerülnek a papírra, amire nem számítok, de ezek soha nem érintik a cselekmény legfontosabb pontjait.

A forgatókönyv kihívás nem csak az írónak, hanem az olvasónak is: előbbinek az információkat kell sűríteni, utóbbinak még több múlik a képzeletén. Ez izgatta ebben a narratív formában? És akkor még a párbeszédeket nem is említettük.

Igen, a forgatókönyvben nincs leírás, nincs magyarázat, vagy csak minimális. Ráadásul nincs mellette a képi világ, amit a film ad hozzá. Az izgatott, hogy mennyire tudja a párbeszéd ezt a hiányt kitölteni, illetve, hogy a hagyományos, regényformában megírt fejezetek, hogyan lépnek kölcsönhatásba a forgatókönyvvel. Az eszembe jutott, hogy ez a forma idegen lesz először az olvasónak, de az nem, hogy ne tudná a képzeletével kitölteni. Az első visszajelzések alapján, kimondottan élvezik, hogy időnként másképp vezeti őket a szöveg.

Hogyan bukkant rá a fontos szerepet kapó Albatrosz-könyvre (Ne nyeld le szó nélkül!)?

Nem kellett keresnem, mert tudtam róla, hogy Zsámboki Mária írt egy krimit francia álnév alatt. Mivel az alapötlet épp a női krimiírók láthatósága, illetve láthatatlansága volt, ezért tudatosan kutattam a történetüket. Nagyon izgalmas nyomozás volt, rengeteg fordulattal. Ezek persze nem kerülhettek bele mind a krimibe.

Ez a krimi az írójának is megannyi kor- és sajtótörténeti nyomozni valót kínált: mi volt a legizgalmasabb felfedezés?

Az irodalomtörténet rejtélyes alaknak tartja például Horváth Juditot a Pince című nagyszerű krimi szerzőjét, amely 1988-ban jelent meg és majd ötvenezer példányban kelt el. Addig kutattam online levéltárakban, könyvtárban, aztán Kecskeméten, amíg megtaláltam. Ma is él. Hasonlóan jártam a sokkal híresebb Gyürk Saroltával, akit a pécsi Agatha Christie-ként emlegetett a sajtó. Az ő korai éveiről alig tudni valamit, de én – egy segítőkész olvasó segítségével – kinyomoztam, hogy már a húszas évei végén írt, de a férje neve alatt jelent meg a disszidálásukról szóló könyv. A magyar krimikutatók csoportja már felállt, és remélem, ezt a munkát ott folytathatom.

Önnek melyik a kedvenc Albatrosz-krimije?

Ha egy könyvet kellene mondanom, ami megérdemelne egy újrakiadást, az Horváth Judit Pince című krimije. Nagy meglepetés volt.

Líra Könyvklub cikk