A pokol a többiek

Jean-Paul Sartre a huszadik század második felére az elkötelezett entellektüel szimbólumává vált. A tanulmánykötet első része az író-filozófus vargabetűkkel tűzdelt életútját mutatja be. Politikusként Sartre nem egyszer rosszul kötelezte el magát. Az 1950-ben kirobbant koreai háború után a Francia Kommunista Párt "útitársa" lett, a Szovjetunió feltétel nélküli dicsérője. 1956-ban ismét pálfordulás következett be Sartre politikai állásfoglalásaiban. Ezúttal nem tévedett, és egy igaz ügy mellé állt. Elítélte az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtását, majd szakított a kommunistákkal. A könyv második részében máig legolvasottabb regénye, Az undor kerül górcső alá. A mű élményanyagát az író gimnáziumi tanárként gyűjtötte össze Le Havre-ban, ahol rendhagyó óráival megbotránkoztatta kollégáit és a szülőket. A regény tüzetes elemzése során az is kiderül, hogy az elhíresült gesztenyefa valójában juharfa volt, és az író két, valóban létező szereplőjét is összekeverte. A Sartre és a többiek című fejezet a címadó tanulmánnyal kezdődik, amelyben legtöbbet idézett és leginkább félreértett mondatát - A pokol a többiek - maga Sartre magyarázta meg. Ebben a részben olvashatunk az író és Charles de Gaulle kibékíthetetlen ellentétéről, idézve a tábornok elhíresült mondatát: "Voltaire-t nem börtönözzük be." Sartre Marcel Proustot sem szerette, ugyanakkor művét felhasználta saját filozófiájának alátámasztása érdekében, még annak árán is, hogy meghamisította a prousti szándékot. A kötet utolsó része a legkevésbé ismert Sartre-ról szól. Arról, hogy a filozófus-író a festészethez is értett, sőt beható tanulmányokat írt olasz mesterekről. Arról is kevesen tudnak, hogy filmrendező akart lenni. A könyv utolsó tanulmányából megtudjuk, hogy Sartre nemcsak szerette a zenét, de maga is zongorázott, és hogy egyik legkedvesebb zeneszerzője Bartók Béla volt.