Az aranyváros

1873 őszén a Nemzeti Múzeum nagyszabású kiállításra készül. Témája a magyar főváros részeinek egyesítése, Budapest születése. Pulszky Ferenc, a múzeum igazgatója lelkesen veti bele magát a feladatba, és egy igazán különleges műtárgyat, egy fő attrakciót készíttet el Európa egyik leghíresebb ékszerészével, Jakob Wasserbergerrel. A megnyitó előtt pár héttel azonban valaki ellopja azt a múzeumból. Pulszky unokahúga és barátai titkos küldetésbe fognak, hogy visszaszerezzék a kiállítási tárgyat. Bécsben, a világkiállításon és Budapesten keresik a rejtvény darabkáit.

***

Műtárgyrablás a Nemzeti Múzeumban, méghozzá a városegyesítési kiállítás fő attrakciója tűnik el. Pulszky Ferenc, a múzeum igazgatója, unokahúga Emília és a lány barátai nyomozásba kezdenek. Vajon visszaszerzik a megnyitóig?

10 éves kortól

A könyv a Pro Cultura Urbis Közalapítvány támogatásából valósult meg.










Prológus

Jakob Wasserberger óriási, diófa ágyában fekve már órák óta a tetőablakot figyelte. Őszi eső kopogott az üvegen, az nem hagyta aludni. Illetve kicsit izgatott is volt. Másnap kellett ugyanis megmutatnia megrendelőjének egy biztonsági szekrény tervrajzát, azét a szekrényét, amely egy nagy értékű tárgyat rejtett, s amelyet a Wertheim és fiai gyártottak. Ha volt valami, amiben a vagyonos ékszerész biztonságban tudhatta a dolgait, az bizony egy páncélozott szekrény volt. Wasserberger nemhogy vagyonos volt, hanem Bécs, sőt Európa egyik legnagyobb zománcékszer-műhelyének a tulajdonosa és fő ékszerkészítője. Ő maga mégis szerény életet élt. A Spiegelgassén álló ékszerüzlet és műhely emeletén lakott, közvetlenül a várnegyed bejárata mellett. A kétszintes ház olajzöld spalettás ablakai az osztrák hatalom tengeri erejét mutató szökőkútra néztek. Wasserberger úr gyakran tűnődött azon, hogy talán el kellene költöznie innen, hacsak nem a tenger istenének óriási talpát szeretne bámulni élete végéig. Aztán mégis mindig meggyőzte magát arról, hogy marad. Itt teljes biztonságban érezte magát és az aranykészletét is. A földszinti ékszerrészleg őrzésére nem kellett különösebben nagy gondot fordítania. Elégnek érezte a súlyos, homokkal megtöltött acélszekrényt a legértékesebb daraboknak. Azokból pedig akadt bőven. Tűzzománc berakásos miniatűr aranyórák, antik szépségeket és harcosokat ábrázoló tálalókészletek, értékes púderesszelencék sorakoztak az olajzöld polcokon. De nem ez a sok kincs volt az, ami miatt Wasserberger úr álmatlanul hánykolódott. Az a bizonyos dolog egy páncélszekrényben lapult, amelynek tervrajzát magánál őrizte, és amely ezekben az órákban már úti célja felé tartott egy vonaton. Eddigi legnagyobb munkája volt, pedig elég dolgot adott neki a bécsi világkiállítás ékszerészeti pavilonja is, de ehhez foghatót még oda sem készített.

– Hogy az ördög vinné el! – morgott az orra alatt. – Kilyukad az oldalam a sok hiábavaló fekvéstől – tápászkodott fel végül, és úgy határozott, hogy kimegy, eszik pár falatot, hátha előbb el tud majd aludni.
A hálószoba padlója jéghideg volt. Lábujja hegyével tapogatta ki az ágya mellett hagyott gyapjúpapucsot, és megkönnyebbülve csúsztatta bele a lábát. Éppen a köntösét vette magára, amikor különös zörej ütötte meg a fülét. Először azt hitte, a sötétben talán levert valamit öltözködés közben, de ahogy körbetapogatta a fekhelyét, semmit sem talált. Újabb koppanást hallott.

– Van lent valaki… – suttogta maga elé. Egy porcikája sem kívánta, hogy lemenjen. Az is megfordult a fejében, hogy talán marad, és elszalajtja a segédjét a csendőrségre. Aztán rájött, hogy a segédet hazaküldte, nincs kit ugrasszon, neki kell lemenni. – Hát jó. – Keresztet vetett, beljebb tolta a lábát a papucsába, és halk léptekkel elindult lefelé a kissé nyikorgó falépcsőn. A kopogás és zörgés hangja egyre erősödött. Az ékszerkészítő a lépcsőforduló takarásából nézett le a földszinti boltba, a betolakodót keresve. Hála a várnegyed remek közvilágításának, az üzlet előtt égő gázlámpa fénye látni engedte a gazdagon megrakott tárolószekrényeket, amelyekben hiánytalanul sorakoztak a brossok, diadémok és miniatűr zsebórák. Látszólag semmi sem hiányzott. Wertheim mester zárai érintetlennek tűntek. Lassan lejjebb lépett, kockáztatva, hogy megláthatják, ha kilép a lépcsőtartó oszlop takarásából. Az ékszerész fülelt. A kopogás megszűnt, a zörgés elhallgatott. Talán csak képzelődött álmatlanságában, és senki nem jár az üzletben. Megvonta a vállát, és éppen elindult volna visszafelé, hogy az ágyban megmelengesse kihűlt tagjait, amikor valami nagyot koppant hátul, a szekrények mellett. Ijedtében kilépett az oszlop takarásából, és ahogy kifordult a lépcsőről, farkasszemet nézett egy miniatűr, háromcsövű pisztollyal.

– Megvagy! – dörmögte a fegyvert tartó férfi, és elég méltatlan módon, a köntösénél fogva rángatta Wasserberger urat a páncélszekrény felé. – Akárhogyan próbálkozom, nem tudom kinyitni a nyavalyást! – mutatott a szekrényre. – Fúrót is hoztam, de mindhiába! – mérgelődött.
– Ezt ugyan hiába fúrja, nem fog kinyílni. Ha fölgyújtja, se adja meg magát. Épp ezért vettem meg – okoskodott az ékszerész.
– Akkor mi az ördög nyitja? – ripakodott rá a sötét alak.
– Kód. Minden szekrényé egyedi.
– Ez esetben mégiscsak szerencsém lesz, hogy fölköltöttem a zörgésemmel. Szóval, mondja csak – húzta fel az idegen az aprócska revolver ravaszát –, ugye elárulja a kódot?
Wasserberger, mivel nem akart egyszerre három golyóval szembenézni, bármilyen kicsik voltak is azok, elmondta a kódot. Mintha a fogát húzták volna, úgy sziszegte a számsort a fogai között: 18730501. A zár kattant a páncélszekrényen, az ékszerész előtt pedig elsötétült a világ.

Órákkal később tért magához. Legalábbis jó ideje feküdhetett már a földön, jégcsappá fagyott a lába. Amint felidézte magában, mi is történt, felpattant, és benézett a Wertheim szekrény nyitott ajtaján.
– A főhercegnő miniatűr úti órája megvan, a császár ébresztője megvan, a kis bársonytasakok az igazgyöngyökkel és az aprócska drágakövekkel mind itt vannak. Akkor mi a fenét vihetett el az az elszánt „úriember”? – Az ékszerész idegesen kutatott a polcokon, és mikor meglátta a felforgatott, zöld színű dossziét, elsápadva huppant vissza a földre. – Elvitte a tervrajzokat!