Kereszt [antikvár]

1. fejezetA gyertya egyetlen, magános könnycseppet ejtett; a lelkipásztor összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett. Halkan fohászkodott, szinte csak magában mormolt. A szavak mégis túl gyorsan peregtek. A szíve dobbanását követték. A férfi imára kulcsolt kezének göcsörtös ujjai szétváltak, és kinyitotta a szemét.Magasan, fenn a falon, a hosszúkás ablakon megpillantotta a saját villogó tükörképét. Odakint minden sötét volt, és hallani vélte az ablaküvegre hulló hópelyhek könnyed dallamát.Egy nehéz hópihe tapadt az üvegre, éppen ott, ahol a gyertyafény visszatükröződött. A belülről áradó melegtől a hó elolvadt, így a láng vörösessárga visszfénye már nem csak egy pont volt az üvegen. A visszatükröződés kiszélesedett, akárcsak a vízgyűrűk a víz felszínén, színes fényt vetve a padlóra, a keresztre és a bibliára. Amikor a visszatükröződő fény a lelkipásztor térdelő alakjára vetődött, ő tudta, a hópehely nem is hó; valójában az Úr szólt hozzá.A friss hó oly fehérré, oly tisztává varázsolta a karácsony utáni éjszakákat! A lelkipásztor arra az ártatlanságra gondolt, aki sok-sok idővel ezelőtt jelent meg ezen a világon, karácsony éjjelén. Aki új ösvényt taposott ki a föld szerencsétlen lelkeinek. És ekkor minden értelmet nyert körülötte. Az üvegablak vas zárópántja. A vaságy a fal mellett, a vékony matraccal. A pincemennyezet barázdái és foltjai, amelyekre mindig úgy tekintett, mint a felhőkre, valamint a nehéz ajtó a kis ablakkal, amelyhez le kellett hajolnia, hogy átnézhessen rajta.Mindennek megvolt a maga jelentése, minden beszélt hozzá,9