Az építésznő [antikvár]

A cethal A dolog szürke volt, mint a por, és ívelt vonalú, mint egy alkimista lombikja: alul pocakos, felül keskenyebb. Nem lehetett nagyobb fél arasznál. Váratlanul jelent meg apám íróasztalán, a lázas izgalommal telefirkált papírlapok tetején. Először papírnehezéknek hittem, valami ókori szobor töredékének. Apám ugyanis, anyám pörlekedése ellenére, rászokott, hogy mindenféle tárgyakat összeszedjen, legyen az az ember, a természet vagy a véletlen alkotása: némelyiket találta, némelyiket más kincsvadásszal cserélte, néha vásárolt is, mígnem a dolgozószobája már jobban hasonlított egy ószeres bódéjára, mint egy festő műtermére. Körtefa dobozkákban őrizgette a vértanúk csontdarabkáit, holt istenségek lábujjait, veseköveket, amelyeket a sógora szedett ki a betegei éjjeliedényéből: a könyvespolcokra zsúfolta őket, lapjaikra hulló héber és latin nyelvű kötetek, felboncolt holttestek szerveit ábrázoló táblák, sőt gondosan üvegbe zárt ytzquinteporzotli- és xoloitzcuintli-, vagyis mexikói kutya- és farkasbőrök közé. Ez a mindig sötét helyiség, ahol enyv, égett fa és régi papír szaga terjengett, apám világa abból az időből, amikor még nem volt az apám, olyan erősen vonzott, mint a mágnes a vasszilá'nkot. Apám megkövetelte, hogy ne zavarják, de sosem reteszelte be az ajtaját, talán mert igazából szerette nézni, ahogy a kincsei közt kutakodom. A nővérem, Albina semmiféle érdeklődést nem mutatott a rajzai és lepréselt virágai iránt. Amikor besurrantam, apám épp csak felnézett a papírjáról, és ujját a szája elé emelve csöndre intett. Azután a tintába mártotta 11