Műfordítások [antikvár]

Hihetetlenül hangzik, bár való igaz, hogy csaknem évtizede birkózom Eminescu egyik versének, a híres Glosszának fordításával. A vers tagadhatatlanul szép, egyik legjellemzőbb Eminescu-alkotás, szinte hiánytalanul fejezi ki a költő schopenhaueri borúlátását, reménytelen és élettől elhúzódó világszemléletét. Ezenkívül a vers nyelvezete is a tökéletesség csúcsa, Eminescu mélabús békéje és édesen telt, költői zengése lebegi körül magasságait. Mindez azonban együttvéve sem érte volna meg az évtizednyi fáradságot, a csaknem szakadatlan bíbelődést, a mázsányi papírt, a közben elszívott sok ezer cigarettát s a sikertelenség tengernyi bosszúságát. Amiért ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a verset hűen és szépen fordítsam magyarra, nem csupán az a vágy volt, hogy a jelentősen szép költeményt magyarul is olvashassák azok, akik nem tudnak románul. Azért lett valóságos rögeszmém e fordítás, mert a Glossza káprázatos verselése, nyaktörő játéka és elképesztő formai remeklése ritka és leküzdhetetlennek látszó feladat elé állítja a műfordítót. Nem ennek a fordításnak ügye volt már ez, hanem a fordításé általában: a műfordítás lehetőségeinek, a lehetőségek határainak, a fordítói képességnek és a magyar nyelv simulékonyságának próbája. S amikor megelégedetten jelenthetem magamnak, hogy a munkát elvégeztem, a feladatot a lehetőségek legvégső határáig hatolva oldottam meg, úgy érzem, gazdagabb lettem, mert lemértem mindezeket a határokat, széltében, hosszában, lefelé és fölfelé egyaránt. Miben is áll hát Eminescu Glosszájának utolérhetetlen mesterségbeli ördöngössége, mívességének és bonyolultságának könnyed és pazar játéka? A költemény tíz nyolcsoros versszakból áll. A könnyű lejtésű, négyütemű trocheussorokat szigorú keresztrímek fűzik össze, a rímek teltek, kövérek, fűszeresek, ízesek és hibátlanok. De ez még mind semmi!