Kortárs 1991. június [antikvár]

Szepesi Attila Zónaidő Európa e furcsa végvidéken, hol a kontinens koldusai és lelencei élnek, az idő, mint egy hasadt lelkű, éjféli kisértet, hívatlan visszajár. Nyugta-lamd fúrja tekintetét a ködbe, önmagát keresi, de arcáról nincs érvényes tudása. Császárt vagy éhes guberálót játszik, hóhért vagy nyájas hivatalnokai. Mindig valaki niásl, mint aki valójában ő, a rongyos vándor, aki itt bolorkál Ázsia peremvidékén, s harnisan fütyörészik. Olykor mesehősnek képzeli magát, vagy meredt szemű prófétának, aztán legyint, a barbár színjálékol elunja. Majd nekilódidt képzelettel bolondozik tovább, s mint sakálképű vásári kókler, űzi fordított bűvészmutatványait. Kezében trágya lesz a márvány, az arany gördülő kavics. Fölötte a verőfény csiganyálkás köddé komorul. Enigma Műagy, műszív és művese, jól kiforgatott minket ez a művi kor, e művi édenkert, mely derűt viímel, miközben a pokol fortyog alatta egyre vadabbul. De fölösleges a dohogás, a teremtőnek műve mindeyi légcsavar és légypiszok, zsoltár és pornófilm. Ahogy Jákob Böhme írja, az éteri csizmavarga: „Ahol Isten akarata egy dologban annak akaratával működik, ott Isten nyilvánvaló. Am ahol nem a dolog akaratával, ott csak önmagában áll, a dolognak saját akarata van, s valójában a sátán lakik benne." Mümosolyok, művirágok és műszavak között hotluyik az agórán. Beteme-íell utak felett, mérgezeit felhők alatt, iránytű neíkiÜ és vakon. Komiszul rejlett, ami van. Komiszid rejtett, ami nincs. A kaméleonhoz Mert mindig más vagy, veres, lila, barna, zöld, s hogy mindig más, épp így maradsz meg önmagad, tetszés szerint váltott színekkel tündökölsz -akár a táj körötted, bőröd áttűnik: üdvöz légy, világfenntartó kaméleon! Evek, korok futhatnak el, örök csak a te színeváltozásod. El nem. múlhatsz, voltál akárKi - egy pillanat, s átöltözöl, arcot cserélsz. Ha kell, iromba, hamuszín vagy harsogó bíbor leszel, akár a napfürdette völgy,