Intervenciók 2020 [eKönyv: epub, mobi]

Ez a kötet a magyar olvasó számára eddig regényíróként ismert Michel Houellebecq esszéinek, publicisztikai írásainak és interjúinak a gyűjteménye. A szerző legfontosabb témáin kívül, amelyek a regényeiben is rendre megjelennek - az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a nyugati társadalom rossz közérzete vagy a vallásosság újraéledése -, izgalmas fejtegetéseket olvashatunk többek között a francia újregény és az agráregyetemen végzett talajmetszet-vizsgálatok összefüggéseiről, provence-i nyugdíjasokról, akiket az önkormányzat azért fizet, hogy a turistabuszok érkezésekor eljátsszák a provence-i nyugdíjast, vagy arról, hogy a világjárvány által teremtett helyzet nemcsak erodálja, hanem szinte korszerűtlennek láttatja az emberi kapcsolatokat. Houellebecq, aki műveivel és nyilatkozataival rendszeresen nagy felháborodást vált ki, ezekben a szövegekben igyekszik meggyőzni olvasóit társadalmi, politikai és irodalmi nézetei érvényességéről. A közel harminc évet felölelő, időrendbe állított szövegek a szerző látásmódjának folytonosságáról tanúskodnak, miközben az általa érintett témák meglehetősen széles spektrumon helyezkednek el.A gyakran provokatív és bosszantó, időnként humoros, máskor melankolikus vagy érzelmes, de mindig elgondolkodtató szövegek érdekes látleletet adnak a mai nyugati civilizációról egy olyan szerző nézőpontjából, aki önmagát "egy nihilista korszak és a nihilizmusból fakadó szenvedés írójaként" határozza meg.



Houellebecq, aki műveivel és nyilatkozataival rendszeresen nagy felháborodást vált ki, ezekben a szövegekben igyekszik meggyőzni olvasóit társadalmi, politikai és irodalmi nézetei érvényességéről. A közel harminc évet felölelő, időrendbe állított szövegek a szerző látásmódjának folytonosságáról tanúskodnak, miközben az általa érintett témák meglehetősen széles spektrumon helyezkednek el. A gyakran provokatív és bosszantó, időnként humoros, máskor melankolikus vagy érzelmes, de mindig elgondolkodtató szövegek érdekes látleletet adnak a mai nyugati civilizációról egy olyan szerző nézőpontjából, aki önmagát „egy nihilista korszak és a nihilizmusból fakadó szenvedés írójaként” határozza meg.

A szerző legfontosabb témáin kívül, amelyek a regényeiben is rendre megjelennek – az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a nyugati társadalom rossz közérzete, a vallásosság újraéledése –, izgalmas fejtegetéseket olvashatunk többek között a francia újregény és az agráregyetemen végzett talajmetszet-vizsgálatok összefüggéseiről, provence-i nyugdíjasokról, akiknek az önkormányzat fizet azért, hogy a turistabuszok érkezésekor eljátsszák a provence-i nyugdíjast, vagy arról, hogy a világjárvány által teremtett helyzet nemcsak erodálja, hanem szinte korszerűtlennek láttatja az emberi kapcsolatokat.

Tótfalusi Ágnest hosszú kapcsolat fűzi Michel Houellebecq szövegeihez, ugyanis közel húsz éve fordítja a francia író műveit. „Nem mondhatom, hogy mindig mindenben egyetértettem Houellebecq-kel – a fordítónak nem is feltétlenül az a dolga, hogy azonosuljon az íróval; a fordító bizonyos értelemben szakmunkás, és értenie kell a szakmája fogásaihoz. Néha-néha mégis eldurrant az agyam, és magamban nem kifejezetten nyomdaképes szavakkal illettem a nagy francia írót e kötet fordítása közben, de azután mindig el is lágyultam – Houellebecq ugyanis csodálatosan ért ahhoz, hogy felhúzza az embert a látszólag cinikus eszmefuttatásaival, majd torkon ragadja egy szépséges és megható fordulattal. Ugyanis érzékeny és nagyon okos, és bizony-bizony: nagy szíve is van.”

Részlet a könyvből

„1968 májusában tízéves voltam. Az agyaggolyóimmal játszottam, Pifet olvastam; de szép élet is volt! „Az 1968-as eseményekről” csak egyetlen, igaz, nagyon éles emléket őrzök. Jean-Pierre, az unokatestvérem elsős volt a rancyi gimnáziumban. A gimnáziumot annak idején tágas és ijesztő helynek képzeltem, ahol a nálam idősebb fiúk dühödt buzgalommal tanulják a nehéz tantárgyakat, így készülve majdani hivatásukra (a később beszerzett tapasztalataim egyébként igazolták ezt a megérzésemet, kiegészítve a kínos szexuális dimenzióval). Már nem tudom, miért, egy péntek délután én is elmentem a nagynénémmel a gimnáziumhoz, az unokatestvérem elé. A rancyi gimnázium éppen azon a napon kezdett meghatározatlan idejű sztrájkba. Az udvar – amelyet úgy képzeltem magam elé, hogy vagy száz besózott gimnazista szaladgál rajta ide-oda – teljesen kihalt volt. Néhány tanár lézengett a kézilabdakapuk oszlopai mellett. Emlékszem, hogy miközben a nagynéném információmorzsákat próbált összeszedegetni, hosszan kószáltam az udvaron. Teljes volt a béke, abszolút a csend. Csodálatos pillanat volt.”