Isteni műhiba

Mit gondolhat hatalomról és sza­badságról, aki gyermekként még kismacskákat ásott el élve a málnabokrok tövében, a birs­alma­fák alatt? Mit gondolhat kutyákról és koldusokról, aki a kisfiúkor klausztrofób ünnepei között az űrkorszakra készült, s akinek végül csak klimaxos nyári álmok jutottak? És akinek az a hagyománya, hogy nincs hagyománya, az tényleg a világ összes országában meghalhat? De milyen lett a szaguk végül azoknak a birsalmáknak? Jenei Gyula legújabb verseiben kun­hegyesi fehér négerként úgy cso­dálkozik rá az amerikai metro­poliszra, illetve egykor otthont adó magyar városokra és Kár­pát-medencei történelmünk megúszott éveire, hogy közben pillanatra sem téveszti szem elől önnön gyarlóságát, vala­mint egy hajdani műhiba egyre égetőbb végzetességét. (Molnár H. Magor)