Most már biztosan hazaér

Fiatal pár él kellemes családi házban egyéves kisfiukkal, Budapesten, kertvárosban.

A férj irodában dolgozik. Egy este a céges buli után nem jön haza.

Vajon elhagyta Dórát? Szeretője van? Vagy tényleg eltűnt? - itt indul Maksai Kinga pszichológiai thrillere, amelyben az idegtépő kezdet után csak fokozódik a feszültség.

Kiben bízhat Dóra? Az apja magándetektívet akar fogadni. Telnek a napok, az eleinte kelletlen rendőrök végre nyomozásba fognak.
Dóra minden pillanatban teljes súllyal érzi az egyedüllétet, lassan már abban is kételkedni kezd, amiben biztos volt. És Dórával együtt az olvasóban is gyanú ébred.

Vajon mi történt? És mi lesz a vége?

Maksai Kinga első thrillere nyugtalanító, mégis lebilincselő kaland.


Idézetek a könyvből

„Csak néz rám kérdőn a hatalmas, szürkéskék szemével, én meg remegni kezdek. Mintha magyarázkodnom kellene neki, hogy hol az apja.
– Nemsokára itthon lesz – mondom, miközben megsimogatom az arcát.
– Biztosan hazajön mindjárt. Meglátod.”

„Nagy levegőt veszek, és elhatározom, akármi is az oka, hogy csak délelőtt jött haza, nem fogok veszekedni a férjemmel. Nyugodt maradok, végighallgatom, és csinálok egy ebédet. Ahogy bedugom a kulcsot a zárba, megpittyen a telefonom. Szinte feltépem a kistáskám cipzárját.”

„– Érthető, hogy aggódsz, de biztos mindjárt otthon lesz. Vagy lehet, hogy bement az irodába. Néhányan arról beszéltek tegnap, hogy közeleg a leadás, és ha nem akarnak jövő héten tizenhat órában dolgozni, jobb, ha ma meg holnap lenyomják egy részét. Ha jól emlékszem, Petyának is leadása van.
– Nekem nem mondta… – de inkább nem folytatom.
– Ne izgulj, biztos előkerül.”

„Valami nem stimmel. Hogy lehet, hogy Peti még nem tudott hazajönni, vélhetően, mert úgy szétcsapta magát, ez a csaj meg olyan, mintha átaludta volna a telet, és most tavasszal, mint valami kurva bimbó pattant volna ki?!
– Peti nem jött még haza, gondoltam, hátha tudod, hol lehet.”

„– Zsigmond Dóra vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk – nyújtom a kezemet, bár így, hogy Andrist is tartom, inkább valamiféle fura táncmozdulatnak tűnik, amit csinálok. Olyan, mintha a Monty Python eltitkolt, hatodik tagja lennék.”

„Helló! Nem látták… khm… láttátok ma Pétert? Nem jött még haza, és aggódom, hogy… – és már megint a jól begyakorolt szöveget mondom. Ha nem lesz állásom, simán bevesznek a krisnások adománygyűjtőnek.”

„Úgy érzem, mintha egy éve ébren lennék.”

„Volt már szarabb is, anyukám.”

„Időnként rákérdez valamire, például, hogy valóban nincs-e Petinek tetoválása vagy pirszingje. Tényleg nincs, ami – mint kiderül – nem szerencsés, mert például, ha egy Mike Tyson-stílusú arctetoválása volna, könnyebben fel lehetne ismerni. Vagy ha, mondjuk, sántítana. Vagy ha ki lenne hidrogénezve a haja. Vagy bokáig érő szakálla volna. Lassan kezdem felfogni, hogy az én átlagosan – bár azért annál sokkal jobban – kinéző férjem simán fel tud szívódni a városban.”

„A kekszen és a müzlin kívül semmit sem ettem, de elképzelni sem tudok mást, mint édességet. Szükségem van rá. Azt mondják, azért kívánja az ember az édes ízt, amikor szomorú, mert tudat alatt az anyatejre emlékezteti, és hát mi volna megnyugtatóbb annál?”

„Hetek óta most először érzem úgy, hogy nem vagyok ötvenéves.”

„Egy ideje mintha folyamatos lebegésben lennék álom és valóság között. Vagy talán a kettő egy és ugyanaz?"

„Az ember nem mindig tudja, kiben bízhat, és ki az, aki átveri, ahogy azt sem tudhatjuk biztosan, ki törődik velünk igazán.”