A tacskó Pradát visel []

Hogy kezdesz újra mindent, ha életed legnagyobb baklövését több mint egymillióan tekintették meg?

Gyémántok az örökkévalóságnak? Ugyan már! Internet az örökkévalóságnak, sőt a net maga az örökkévalóság! Isla Thompson közösségimédia-konzultáns ezt a saját bőrén tapasztalja meg, amikor az élő videója virális lesz, de nem azért, amiért kéne. Rémálmaiban egy hónap múlva is kísért a pillanat, amikor tönkretette egy ifjú sztárocska karrierjét, és Manhattan legnagyobb ívben kerülendő munkavállalója lett.

De nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy bujdokoljon, míg elmúlik a virtuális méreg hatása. Ugyanis nemcsak magáért felel, hanem a tizennégy éves húgáért, Daniért is, így muszáj dolgoznia, hogy továbbra is legyen fedél a fejük fölött. Elvállalja hát az első adódó munkát: kutyacsősznek szegődik egy Camilla nevű, csillogó szőrű, ádáz természetű pokolfajzat mellé.

Amikor már egy hete hurcolja kutyajátszóházba, állatmédiumhoz, meg még ki tudja, hova, kezdi gyanítani, hogy a tacskó inkább ugat, mint harap - és ez a gazdájára, Theo Garrisonra is igaz. Islát, aki addig hivatásszerűen próbálta szerethetővé varázsolni az embereket, meglepi, hogy Theo örömmel bújik a harapós természetű remete álarca mögé. Pedig valójában nem kiállhatatlan mizantróp, hanem egy kedves, jó humorú fickó. Ám Isla kizárólag úgy tekinthet rá, mint a munkaadójára. Hiszen ha beleszeretne, vissza kellene húzódnia a férfi világába, a fényűzés bástyái mögé, és akkor lemondhatna az álmairól. Ő azonban jó példát akar mutatni a húgának: arra szeretné tanítani, hogy érdemes kergetnünk az álmainkat, még akkor is, ha ez kockázattal jár...


Részlet a könyvből

Ekkor, mint ha emberi fül számára nem hallható hang, vagy talán maga az ördög hívta volna, fölbukkant Camilla, a tacskó. Noha egy vonalzóhossznyi nem sok, annyival sem nőtt a föld fölé, és kacsázva totyogott a kurta lábacskáin, mégis azt hihette az ember, hogy az angol királynő vonult be a terembe.
Theo egy pillanatra az érkezését jelző harsonaszót is hallani vélte – vagy csak a fejében szólalt meg a vészjelző sziréna?
Camilla gondosan kikefélt, hosszú, pezsgőszínű szőre csak úgy ragyogott, a rózsaszín nyakörvén ezüstszínű, C alakú talizmán fityegett. Első blikkre akár bájosnak, aranyosnak, cukinak is tűnhetett, de botorság lett volna azt hinni, hogy egy alig mozduló, hasát vakartató, bújós kis öleb.
Az a kis jószág bizony egy négylábú diktátor volt.
– A másik szobában megtalál mindent, ami kell – folytatta Marcie. Egyre magasabbra kúszott a hangja. – Megjelöltem, hogy hol tartunk a napirendben, és úgy pakoltam össze Camilla holmiját, hogy egyenesen haza tudja vinni. Apropó, haza: nekem mennem kell. Most rögtön.
Azzal elsietett, mintha félne, hogy megpróbálják visszatartani. Egyértelmű volt, hogy a szépen kimunkált menekülési terv már jó ideje készen állt. Visszhangzott a ház, amikor Marcie mögött becsapódott az ajtó. Theo a kutyára meredt, a kutya pedig rá.
– Nos, akkor… – kezdte Frank, majd megköszörülte a torkát. – Mi a terve? Ha gondolja, fölhívok egy menhelyet, hogy vigyék el. Vagy körbetelefonálhatom a nagyanyja barátnőit, hátha valamelyikük befogadja.
Camilla feje villámgyorsan Frank felé fordult. Theo esküdni mert volna rá, hogy a kutya szeme összeszűkült a dühtől. A lelke mélyén tudta, hogy nem passzolhatja le. Legalábbis azonnal nem, hiszen a nagyanyja fontosabb volt számára mindennél. Ha még élne, vitába szállhatna vele, így viszont csak két dolgot tehet: vagy tiszteletben tartja a kívánságát, vagy nem.
– Tudom, hogy meg fogom bánni – szólalt meg végül fejcsóválva –, de magamhoz veszem.
– Biztos benne? – kérdezte egy grimasz kíséretében Frank. – Ugyan mit számít ez már? A nagyanyja úgysem tudja meg.
– De én tudom – felelte Theo, és sóhajtott egy nagyot. – Nyilván nem ok nélkül akarta így.
töpszlit, aki végül odamasírozott Theóhoz, és fölemelte a fejét. A két kis fekete gombszeméből sütő rosszindulat azújdonsült gazdi lelkéig hatolt: mintha a kutya így, telepatikusan akarta volna az értésére adni, hogy mennyire utálja.
Theo érezte, hogy nemigen sülhet ki ebből semmi jó. És miután az eb orrát-farkát égnek emelve visszatrappolt a szomszéd szobába, végre az is feltűnt neki, hogy lepisilték a cipőjét.