Jézus, a létező

Ki az "igazi" Jézus? Mindenekelőtt az európai kultúra Jézusa. Végső fokon egy irodalmi alak. A Márk evangéliumában megalkotott, megteremtett, tragikus Jézus. Az a Jézus, aki önmagát keresi, aki a szó egzisztenciálfilozófiai értelmében Létező. Akit senki sem ért meg, akinek sem apja, sem anyja, akitől nem távozik a keserű pohár, aki magányosan hal meg, éppen úgy, mint mi mindannyian. Aki nem támad fel. Attól Létező, hogy végig kiissza azt a bizonyos keserű poharat, hogy megérti és megéli a kilátástalanságot, az Atya, az Isten halálát, s mégsem adja fel soha önmagát.Carroll olvasatai remekbeszabottak. Nem mintha meggyőzne arról, hogy így kell a szövegeket olvasni, hanem mert meggyőz arról, hogy így is lehet azokat olvasni.Végül két Jézusról beszél a könyv szerzője. Egy Márk nevű tanú és szerző elbeszélésében alkotott Jézusról és egy János nevű tanú és szerző elbeszélésében alkotottról. Mindkettő maszk, ahogy minden persona maszk, ahogy minden ember is különböző maszkokban jelenik meg.Két Jézusunk van tehát, mivel két elbeszélőnk van. Két szenvedéstörténetünk, két keresztre feszítésünk. Márk Jézusa tragikus figuraként hal meg a kereszten. Istentől és mindenkitől egyaránt elhagyatottan. János történetében a keresztre feszítés véletlenszerű, mivel őt a halandóság nem érdekli. Így a két történet együtt a "conditio humana". Ahogy Carroll összefoglalja: "az emberek két életet élnek, egy tragikus és egy örök életet. E kettő kiegyensúlyozásán - így Carroll - múlik minden. S ez a minden az Én, az ismételhetetlen egyén saját szelleme (pneumája).Gyönyörű értelmezés ez más értelmezések mellett, melyekkel vitába sem száll.John Carroll, ausztrál kultúrszociológus és kultúrfilozófus ezzel a könyvvel mutatkozik be a magyar közönségnek. Azt szokták mondani, hogy jobb későn, mint soha, s ez különösen igaz John Carroll esetében. Carroll immár több mint harminc esztendeje írja és adja ki érdekesebbnél érdekesebb könyveit különböző, bár egymással végső fokon mégis összefüggő témakörökben, mint amilyen a puritanizmus, Poussin festészete, vagy éppen a terror kultusza. Ami ezeket a különböző témaköröket alapvetően összefűzi, az nem más, mint a szerző mély aggodalma a modernség sorsáért. Carroll nem tipikus kultúrkritikus, nincs apokaliptikus jelenképe, sem dekadenciaelmélete. Ha nem bizakodna az értelmes életvitel lehetőségében, akkor nem írta volna meg ezt a könyvét, ahogy más könyveit sem. De aggódik a korszellem beszűkülése, elsekélyesedése, a hit közhelyszerűvé válása láttán. Kissé úgy, mint két kedves filozófusa, Nietzsche vagy Kierkegaard, anélkül, hogy az ő követőjük lenne.