Fogságom naplója

1794. ​december 14-én, egy vasárnapról hétfőre virradó éjszaka fegyveres ulánusok zörgetik meg a Kazinczy-kúria ajtaját, hogy az álmából felriadó Kazinczy Ferencet letartóztassák, és a nádor, Sándor Lipót főherceg parancsára – szigorú őrizetben – Budára kísérjék. Kétezer-háromszáznyolcvanhét nappal később, 1801. június 28-án – ismét vasárnap – a munkácsi várbörtön főstrázsamestere magához kéreti a 41 éves, már őszülő írót, és tudomására hozza: őfelsége visszaadja szabadságát, őszintén remélve, hogy élete az elkövetkezőkben szerencsésebben alakul majd, mint a múltban. A Fogságom naplója e kevés híján hétéves raboskodásnak a krónikája. A magyar emlékirat-irodalomnak ez a ma is élő, klasszikus remeke történelmünk egyik drámai időszakáról is számot ad: a Martinovics-per, a jakobinus mozgalom eltiprásának koráról. Kazinczy vérbeli memoáríró, mindig tényeket közöl, időhöz kötve, szűkszavúan, már-már könyörtelen őszinteséggel, a különféle helyszíneket legtöbbször le is rajzolva, ugyancsak tárgyszerűen és pontosan, mintegy a szavakba foglaltak hitelesítésére. Mondanivalója, emberi, eszmei helytállása, Buda, Kufstein és Munkács börtöncelláinak fojtott légköre, az egész korszak minden bizonytalansága, félelme és reménye ezekből az apró, realista hűséggel megörökített részletekből áll össze egységes egésszé.