Szigorúan nyilvános [antikvár]

Előszó Az újkori magyar egyházüldözés iratait „szigorúan titkossá" minősítették. A zárt tárgyalásokon elítéltek előzőleg is titkon dolgoztak, szabadulásuk után pedig ismét rejtőzködni kényszerültek. Lassanként visszahúzódott a kereszténység a szívek és a szentélyek magányába, „hallgató egyházzá" váltunk. Ki-alakuh a ránk jellemző hármas „t" betű: tiltva - titkon - titkosítva. Tűrésről, támogatásról szó sem lehetett. Jézus Krisztus viszont azt kérte, amit fíilbe súgva hallunk, azt hirdessük a háztetőkről (vö. Mt 10,27). Szerinte a világosság tartóra való, hogy lássunk! (vö. Mt 5,15-16). Úgy tűnik, véget ért a bujdosás, elérkezett az alkalom a nyílt beszédre. Most, békében azonban a papokra még nagyobb veszedelem leselkedik. Leszokhatnak a harcról, elvárhatják a kényelmet, miközben elagglegényesednek. Kár volna egyetlen egyikükért is, hiszen ők Sík Sándor szavával Isten távvezetékei: „ rajtunk megyen át az Üzenet. Az ismeretlen Igét hordja vállunk. Bennünket ideállítottak. Állunk." (Az acélember)