Mane nobiscum domine [antikvár]

"Maradj velünk, Urunk, mert esteledik" (vö. Lk 24,29). A föltámadás napjának estéjén az Emmausz felé tartó két tanítvány is ezzel a meghívással fordult a Zarándokhoz, aki csatlakozott hozzájuk az úton. Szomorú gondolatokkal telve nem is képzelték, hogy ez az ismeretlen éppen az ő Mesterük, de már föltámadottan. A szívükben mindenesetre valami "lángolást" (vö. 24,32) éreztek, miközben Ő beszélt hozzájuk és "magyarázta" az Írásokat. Az Ige világossága feloldotta szivük keménységét és "megnyitotta a szemüket" (vö. 24,31). A sötétedő estében és a lelküket betöltő sötétségben ez a Zarándok egy fénysugár volt, aki fölkeltette a reményüket és megnyitotta a lelküket, hogy a teljes világosságra vágyódjanak. "Maradj velünk" - kérlelték. És Ő engedett a kérésnek. Röviddel ezután Jézus eltűnt előlük, de a Mester "ott maradt" a kenyér színe alatt, melynek megtörésekor megnyílt a szemük.