Dévai Mátyás, a magyar Luther [antikvár]

Bevezetőül szeretném leszögezni, hogy tanulmányomban csupán a történelmi igazság keresése vezetett és nem valamiféle felekezetieskedés. A világi történetírás is isteni elkötelezésen alapul: emberi és nemzeti identitástudatunk nélkülözhetetlen feltétele a gyökerekkel való kapcsolat feltárása s a jövőtervezés és helyes feladatvégzés érdekében a fundamentumok felmérése. A történelemre nem tekinthetünk tehát úgy, mint magunk mögött hagyott, elmúlt időre, hanem mint egzisztenciánkat meghatározó tartalomra. Az egyháznak a múlt és a jövő irányában tanúsítandó magatartására a Szentírás sok parancsa közül egyet szeretnék most kiemelni: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket." Ez az ige a már elhunyt elöljárókat állítja követendő példaként elénk, a meggyőződésükért „vérig", mártíromságig állhatatosan megállókat, akiknek magatartásáról szinte himnusz-szerűen ír a levél szerzője az előző fejezetekben. (Zsid. 11-12, 13,7.) Ebből a szempontból tekintve, számomra érthetetlen volt, hogy egyházunk több reformátora, akikre tanító mesterekként tekinthettünk volna a hitben való megállás példáiként, miért változtattak meggyőződésükön, s ezt követően miért váltak ingatagokká. Hitvallási irányváltoztatásuk nemegyszer anakronisztikusnak, ellentmondásosnak tűnt. Dévai Mátyást, a „magyar Luther"-t a Lutherrel tendenciózusan szembeállított Melanchthon tanítványának, Karlstadt, Zwingli, Kálvin követőjének, egész életében, vagy élete utolsó két esztendejében helvét irányba hajlónak, szakramentáriusnak minősítették, csak hithű lutheránusnak nem.