Amit az úr üzen I. [antikvár]

MIT KlVÁN TŐLÜNK AZ ÁDVENT? 1895. adventjén. Alapigék: Róma 13, 11-14. Örvendezzetek ti igazak az Úrban: a hívekhez illik a dicséret! Dicsérjétek az Urat eiterával, hárfával zengjetek neki! Énekeljetek neki új éneket! Lantoljatok lelkesen, harsogón! Mert az Úr szava igaz és minden cselekedete hűséges! . . . Lelkünk az Urat várja! Segítségünk és pajzsunk ő! Csak őbenne vígad a mi szívünk, csak az ő nevében bízunk! Legyen,. Uram, a te kegyelmed rajtunk, amiképpen bíztunk tebenned! (Zsoltár 33, 1.4. 20-22.) A zsoltáríró e gyönyörű szavaival köszöntöm az ádventi szent gyülekezetet! Örvendezzünk az Úrnak, hogy ismét ránk virrasztotta a Krisztusvárás ez áldott ünnepét. Mert a hívekhez illik a dicséret! Dicsérjük az ő szent nevét és énekeljünk neki új éneket, hogy elküldi hozzánk ismét az ő megváltó szent Fiát! Mert lelkünk őt várja, aki a bajban segítségünk és a háborúságokban erős pajzsunk! Ha örömre vágyik, kiben is vigadhatna a mi szívünk, mikor nincsen más sem égben, sem földön, akiben bízhatnánk! És bizony úgy lesz az Űr kegyelme mirajtunk, amiképpen bízunk őbenne. Álljunk meg most ennél a kijelentésnél, mert ezzel ítéletet hívtunk a fejünkre. Mert bízunk-e őbenne csakugyan? Az ádvent új esztendő kezdete. Állapodjunk meg az élet útján egy kevés időre. Az Isten háza erre való. A lelkek kikötője ez. Mit raksz le és mit veszesz fel, hogy nyugodtan vándorolhass tovább? Felette gyarló s talán gyümölcstelen is volna a mi ádventi ünneplésünk, ha pusztán az Űr jövetelének hirdetésében merülne ki. Ez is elég volna ugyan, hogy az örvendezés szava üljön ajkainkra, de üdvösséges erőt nem plántálna belénk. Olyan volna, mint a föld színén végigsikló napsugár, melyet hamar elfed a mindennapi élet szürke köde, de tenyészet nem támad nyomán. Vagy olyan volna, mint a magtalan virág, mely rövid virulás után meddőn hervad el s pompás színét is csakhamar elfelejtjük.