Ami történni fog [antikvár]

A Jelenések könyvéről A Jelenések könyvét János apostol írta az I. század végén, amikor a Jézusba vetett hite miatt Patmosz szigetére száműzték. Ő akkor az efézusi gyülekezet vezetője (püspöke) volt. Ez a város a mai Törökország nyugati partján feküdt, Patmosz pedig ettől délnyugatra az Égei-tenger egyik kis sziklás szigete volt. Ott Isten különös módon, látomások útján adta tudtára az apostolnak, mi történik majd a történelem végén, a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időben. Könyve rejtjeles lelkigondozás, amivel a hitük miatt üldözött keresztyéneket akarta vigasztalni és bátorítani. Már Néró császár is (55-68) kegyetlenkedett Jézus követőivel, főleg Róma égése (64) után, Domitianus (81-96) azonban szervezett keresztyénüldözést folytatott. Ő vezette be a császárkultuszt, ami azt jelentette, hogy dominus et deus-nak (úr és isten) kellett szólítani a császárt, és áldozatot is kellett bemutatni neki mint istennek. Természetesen a keresztyének erre nem voltak készek. Ők törvénytisztelő polgárok voltak, de Jézust tartották Úrnak, és az élő Isten helyett senkit nem voltak hajlandóak imádni. Emiatt sokakat kivégeztek, gyakran úgy, hogy a cirkuszokban kiéheztetett vadállatokat engedtek rájuk, és azok széttépték őket. így a legtöbb keresztyén családban volt már halott, és minden keresztyén számíthatott arra, hogy esetleg ő is vértanúhalált hal. Ezért kellett vigasztalni a gyászolókat, és bátorítani minden hívőt, hogy meg ne tagadják Jézust, hanem legyenek hűségesek hozzá — ha kell, a vértanúhalálig is. A Jelenések könyvének szinte minden mondata ezt célozta. Eközben János apostol újra és újra felragyogtatta Jézus Krisztus egyedülálló nagyságát, a világ urai, sőt a Sátán feletti hatalmát, és a benne hívők iránti nagy-nagy szeretetét. Mindezt pedig képes beszéddel, a jelképek nyelvén. Részben azért, mert ez volt az apokaliptika sajátos stílusa, részben pedig azért, mert ezt csak a keresztyéneknek kellett érteniük, ellenségeiknek nem. Ők pedig értették, hiszen főleg ószövetségi utalásokba rejtve írta le János a mondanivalóját. Sok részletét nehéz megértenünk, mert nekünk már nem olyan világosak ezek a szimbólumok, mint az akkori olvasóknak voltak. Van közöttük, amit maga a könyv megmagyaráz (pl. 1,20; 17,18), vannak, amiknek egyértelmű jelentésük van, s ha a kulcsot ismer-