A valóság szeretete [antikvár]

ELŐSZÓ Egy könyv előszavát a legtöbb esetben utoljára írják meg. Ez lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy ha akarja, utólag szándékosnak tüntesse fel azt, amit nem tervezett előre, ami írás közben kristályosodott ki. Mi volt a szándékom ezzel a könyvvel, és mi az, ami a tervezetten túl adódott hozzá? A kiindulási pont bizonyos értelemben a véletlennek és a szükségszerűnek volt a keveréke. Véletlen volt, hogy egy olasz szótár első két oldalán egybegyűjtve megtaláltam a száz legtöbbet használt szót. A magyarázat: ezek alkotják a beszélt szókincs felét. A szükségszerűséget az jelentette, hogy mint jezsuitának és mint a római CoUegium Germanicum et Hungaricum spirituálisának munkám során újra meg újra beszélnem kellett a teológiai hallgatóknak a Szent Ignác-i lelkiségről. A véletlen és a szükséges abban az ötletben találkozott, hogy megnézzem, melyek a leggyakrabban használt, a tipikusan ignáci szavak. Ez volt az „ignáci alapszókincs" kiindulópontja. A Keresztény Élet Közössége (KÉK) németországi lelki asszisztenseként végzett munkám során egyre nőtt bennem a bizonyosság, hogy ezt az alapszókincset bővítenem kell. Hiszen beszélgetés során továbbadni még olyan embereknek sem egyszerű, akik az ignáci lelkigyakorlatok lelkiségéből élnek. Ignác szűkszavú, megfogalmazásaiban gyakran száraz, végül pedig 1991-ben az időbeli és ezzel bizonyos értelemben a tőlünk való szellemi távolságát ünnepeljük: ötszáz évvel ezelőtti születésére emlékezünk. így az volt a legfőbb szándékom, hogy az ignáci lelkiséget közérthető módon mutassam be. Ezt szolgálják a viszonylag rövid fejezetek, szakaszok. Többé-kevésbé véletlenül alakult úgy, hogy ezekben olykor