Utak a dzsungelben [antikvár]

Részlet a kötetből: "Mikor az apácabogár rászállt a függőágyamra, amint imbolyogva haladtunk az erdei ösvényen, azt mondtam Diamokónak : - Ez az állat tabu. Nem öljük meg és ő majd szól a nagy kígyónak és a párducnak, hogy ne ugorjanak ránk. Boldogan felelte : - Akkor majd a fának is szól, hogy ne essék keresztbe az útunkon és a folyónak, hogy szelíden folyjon, mikor átkelünk. Hát ezért történt, hogy Katie, aki szereti a macskákat és legfőbb vágya volt, hogy párducot lásson fényes nappal, bizony nem látott egyet sem. Mori máskép magyarázta. Azt mondta, hogy a szokatlan lárma, amit nappali utazásaink alkalmából csaptunk, - teherhordóink éneke és üvöltése, a kürtharsogás, a tom-tom dobolás és az elefántcsont-trombiták riogatása, - úgy megrémített minden állatot, hogy ész nélkül menekültek a libériai határon túlra. Így is lehet magyarázni; az biztos, hogy gyakran láttunk csapatokba verődött nagy fekete majmokat, amint dühösen, rémülten és szitkozódva utaztak a fejünk fölött nagy recsegéssel nyugat felé, mint a newyorki magasvasút, a fák felső ágai közt."