Menekülés a győztesek táborából [antikvár]

Bevezetés Biztosan másnak is feltűnt, de azért, gondoltam, jobb, ha szólok: az Orbánkorszaknak vége. Ezt nem úgy értem, hogy a névadónak ne lehetne a legközelebbi választásokon négyharmados többsége, miért ne lehetne, ameddig ö állapítja meg a játékszabályokat, nevezi ki a pályabírót és rendelkezik a közvetítés majdnem kizárólagos jogával. Ja, és ameddig ő az egyedüli versenyző a pályán. De akkor ez már nem ugyanaz a játék. Csak a politika nevű antik eredetű küzdősport és szerencsejáték szabályai szerint van neki vége, ez a lelátókról nézvést már most világos. Te nem a lelátón foglalsz helyet, nyájas olvasó, te és én a pálya tartozékai vagyunk. Jó, akkor helyesbítek: végünk van, lehet, hogy ezt akartam mondani. (Persze, a futókörön kívül is van élet: lehet a zöld gyepen futkorászni, ugrani ott, ahol nincs mérce, amit leverhetnénk, és a tribünön is el lehet vetni alaposan a sulykot.) A rendszer tartós fennállásának titka, hogy hagyományainknak, a jog-tiprás, az elnyomás és a jogtipró elnyomásba való szolgai beletörődés hagyományának eddig épp megfelelt. Se több, se kevesebb, mint amennyihez a történelem hozzászoktatott. Az utolsó fél esztendőben azonban az orbánizmus három szilárdnak hitt pillére dőlt be egymás után - a negyedik egyelőre minden próbát kiáll, de arról majd később. 1. Ez idáig bátran építhetett az Európai Unió cselekvésképtelenségére. Okkal feltételezte, hogy ameddig a hazai gazdasági környezetet a multinacionális cégek érdekeihez igazítja, addig az uniós fejlesztési forrásokat zavartalanul fordíthatja hívei, a keresztény nemzeti kleptokrácia gazdasági birodalmának kiépítésére. Még akkor is, ha közben heroikus szájháborút folytat „Brüsszel" és a brüsszelieket a háttérből irányító tudjukkik ellen. Még akkor is, ha közben a nyugati szövetségi rendszerek tagjaként mindenben vetélytársaik, Kína és Oroszország érdekeit képviseli és politikáját utánozza. MAGYAR HANG-KÖNYVEK 9