Halálra ítélve [antikvár]

Excellenciás érsek urak! Főtiszte létű püspök urak! Tisztelt vendégeink! Isten hozta Önöket az Országházban advent harmadik hetében, köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat. A mai napon ismét törleszthetünk abból az erkölcsi adósságunkból, amely azokkal szemben áll fenn, akik Szent Pál apostollal együtt vallották, hogy „minden nyomorúságot szenvedünk, de nem szorongat semmi, bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe, üldözést szenvedünk, de el nem hagyatunk, földre téríttetünk, de el nem veszünk". A hét esztendővel ezelőtt, 2010 őszén az Országház Felsőházi termében megkezdett konferenciasorozattal azon magyarok előtt tisztelgünk, akik a történelemben legyőzetve váltak győztesekké, akikért nem szólt a harang, és akikről évtizedekig nem szólhatott a szó sem. A korábbi években így emlékeztünk például az első világháború utáni megbénítottság és kiszolgáltatottság idején az önvédelem erényét felmutató és a magyar becsületet megmentő Székely Hadosztály küzdelmeire és áldozatára; így hajtottunk főt a felvidéki magyar sorsot megtestesítő gróf Esterházy János eszmei hagyatéka előtt; így emlékeztünk a több mint tízezer fős áldozattal járó délvidéki magyar mártíriumra és a szovjet Gulag kárpátaljai magyar áldozataira; így idéztük fel a sztálinizmus időben és térben messzire vetülő árnyékát; és így merítettünk erőt a 20. század második felének magyar lelki túlélésében segítő 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk emlékéből is. Ma azok sorsára emlékezünk, akiktől keresztény hitünk szerint mindig segítséget kérhetünk és kaphatunk saját sorsunk nehézségeiben: keresztény egyházaink azon mártír és mártírsorsú papjaira emlékezünk, akik egy istentelen és embertelen politikai rendszerben segítették embertársaikat Istenbe és emberségbe vetett hitük megőrzésében. Történelmi tapasztalat, hogy az istentagadásra épülő politikai rendszerek elkerülhetetlenül emberellenessé válnak, és mindig emberölésbe torkollnak. Akik ugyanis Isten halálát hirde-